Fogorvosi pályára készült, de az élet úgy hozta, hogy fogtechnikus legyen. Eredeti terve azonban nem maradt álom, hiszen fia Csongor és menye Andrea elvégezték a fogorvosi egyetemet, édesapjuk pedig feleségével együtt dolgozhatott technikusként a páciensekért. Lánya Melinda nem szállt be a csapatba, őt a nagyszülők hivatása vonzotta és pedagógus lett. A család, feleség és gyerekek mellett a mégnagyobb kincs a két unoka volt. Energia, vidámság, jókedv volt egész élete. Nevetett és nevettetett mindenkit. Jómagam amikor néhány évvel ezelőtt először jártam laboratóriumában nem ismertem meg a fehér köpenyes mosolygós úriembert, hiszen számomra a Horváth János Társaság komikus színjátszója, az örökké vidám, a hétköznapi Bandibácsi volt a megszokott. A bort, a nótát, a mulatságot soha nem vetette meg. Viszont a móka mellett mindig benne volt a felelősségtudat, a másokon való segíteni akarás, az emberek szolgálata. Hiszen ez is szolgálat. Ez az oldala mutatkozott meg a református egyház prezsbitereként, amely által szolgálta Istent és egyházát, valamint a színjátszócsoport tagjaként, amikor vidámságával és humorával szolgálta embertársait.
Soha nem panaszkodott, soha nem volt fáradt. Energia, elégedettség sugárzott belőle, amely átragadt a körülötte lévőkre is. Ezért nehéz elfogadni, hogy nem láthatjuk többet színpadon, nem láthatjuk énekelni az egyházi kórusban, nem láthatjuk többet fehér köpenyben, s immár nem élheti meg az áprilist, hogy elfújhassa születésnapi tortáján a 70 szál gyertyát. Hisszük azonban, hogy ez a közel 70 esztendő nem volt hiábavaló, hiszen kezének munkája ott marad minden páciensükön, mosolya megmarad a nézőkben, emléke pedig a barátokban, ismerősökben.
Most sokan siratják, de én vidáman búcsúzok, hiszen fogunk még nevetni BANDIBÁCSI! Nyugodj békében!