- Mi történt? - kérdezem szinte kiabálva.

- Mi a baj? - kérdezte az egyik megszokott hang és közben megrezzent valami mellettem. Egy kis zöld szár és egy összezárt zöld valami. Az agyam egy eddig rejtett része azt mondta, hogy a szó, amit keresek az a csészelevél. Lehetséges lenne, hogy én is így nézek ki? És aztán észrevettem az én vékonyka száramat. De valami nem hasonlított rajtunk: nekem nem voltak csészeleveleim, amik eltakarnák a szemem.

 

- Minden megváltozott körülöttem. Félek.

Két hatalmas dolog közelített felém. Az agyam ugyanazon része válaszolt a fel nem tett kérdéseimre, mint az előbb.

 

"Emberek. Ők is élőlények. Vigyázni kell velük, mert leszakítanak, vagy rád lépnek." - magyarázta a hang.

Megijedtem, próbáltam elbújni a zöld leveleim közé, de a sárga hajam – sziromlevél szó jutott eszembe - túl nagynak bizonyult. Talán az, hogy megmozdultam keltette fel a figyelmüket. Lehajoltak hozzám. Az egyikőjük felém nyújtotta a kezét, ami egy rémisztő képet hozott fel bennem. Láttam, ahogy elszakítja a vékonyka száramat, de nem tette meg, mert a másik ember megszólalt:

 

- Ne bántsd szegényt. Olyan szépen néz ki, ahogy egyedül sárgállik itt a fűben. Szerintem olyan szépek a gyermekláncfűk.

Ez a mondat mentette meg az életem, habár még nem is tudtam igazán, hogy mi vagyok.

 

"Mint, ahogy az egyik ember mondta: te egy gyermekláncfű vagy, más néven gólyahír, pitypang és még sokmás nevet is adtak neked. A virágokhoz tartozol, több hozzád hasonló élőlény él a földön. Mindenkinek másmilyen szirmai vannak. Vannak rózsák, tulipánok, nárciszok és még sok különböző virág. A gólyahíreknek sárga sziromlevelei vannak, mint az előbb már észrevetted. Te most virágoztál ki, ha túléled egy ideig, akkor megváltozol majd. Kis magok lesznek a szirmaid helyén és azokhoz fehér szálak fognak csatlakozni, amiknek a segítségével majd a szél, vagy a gyerekek el tudják majd fújni messzire a magokat, de inkább megmutatom képekben."

 

Láttam magam, vagy egy mások pitypangot a gyönyörű szirmaival együtt. Mintha a napba néztem volna, amikor ránéztem. Tetszett az, ami vagyok. 

Egy másik kép, amikor már ősz hajam van. Még így öregen is szépnek találtam magam. A kép elkezdett mozogni. A szél elkezdett fújni és magával vitte a magvaimat. Meghatódtam ettől a látványtól, hiszen akkor ez az életem értelme? Még mielőtt elmélyültem volna a gondolataimban, a kép ismét változott.

 

Ugyanaz az ősz haj, de most a szél nem fújt, hanem sütött a nap. Gyerekek futkároztak a jóidőben, amikor az egyik észrevett. Nem éreztem félelmet, mert valahonnan tudtam, hogy fájdalmasabb lenne a halál, ha megfagyok. Megnyugodtam, amikor a kisgyerek leszakította a képen lévő pitypangot. A kislány arcára mosoly került mielőtt szertefújta volna a bóbitákat.

 

A képek abbamaradtak, de a hang még mondott valami:

"Az életed lényege, hogy boldogságot hozz az embereknek, hogy szétszórd a magjaidat a világban. És a legszebb, hogy amikor leszakítanak a gyerekek, akkor kívánhatnak, ami valóra válik a babonájuk szerint, ha az összes bóbitád sikerül egyszerre elfújniuk."