Kamasznak lenni talán az életben a legnehezebb dolog. Nem elég, hogy a szüleidnek meg kell felelned, de még saját magadnak is. Minden zavaros, és érthetetlen. Eljön az a pillanat, amikor minden összejön, és egyszerre több felé kell szakadni, de nem megy. Egyszerre együtt lenni a családdal, a barátokkal, teljesíteni az iskolában, és megkeresni a zsebpénzt. És felnőtté kell válni. 

Az én esetem talán még bonyolultabb is az átlagnál, vagy lehet, hogy csak én érzem így. Mindig volt valaki, akihez nagyon erősen kötődtem, és mindig ők voltak azok, akik nem becsültek meg, és átvertek vagy éppen kihasználtak. Soha nem volt igazi barátnőm. Akinek mindent elmondhattam, és nem nézett bolondnak, vagy akivel csak úgy elmehettem sétálgatni, szórakozni. Persze voltak „alkalmi barátaim”, akikkel jóban voltam egy ideig, de mindig ugyanaz lett a vége. Veszekedés. És mindig én jöttem ki rosszul belőle. Mindig én húztam a rövidebbet. S ezzel csak az tudatosult bennem, hogy az emberekben bízni nem szabad. A gond az, hogy a szerelemnek parancsolni nem tudtam. S a szerelemmel együtt a bizalmam is megerősödött egy fiú iránt. Szép lezárása volt az általános iskolás éveimnek. Pont a legrosszabb időben jelent meg az életemben, amikor mindenki elhagyott, és csak rá támaszkodhattam. De hiába volt minden. Csak fájdalmat okozott ő is nekem. Idősebb volt tőlem, és úgy gondolta, hogy fiatal vagyok hozzá. Mégis engem vonzott az, hogy egy idősebb fiú akar tőlem valamit. De vége lett, vagy talán el sem kezdődött. Legalábbis az ő részéről nem. 

Mikor már azt hittem, hogy nem lehet ennél rosszabb, kiderült, hogy lehet. Ugyan miért is ne?! A középiskola első éve borzalmas volt. Nem kívánom még az ellenségemnek sem. Rengetegszer kritizáltak, és végül minden önbizalmam elveszett. Azt se tudtam már, hogy ki vagyok. Teljesen elvesztem. Nem tudtam hova tartok és hogy mit is szeretnék elérni. Elfelejtettem még a célomat is. És akkor jött Ő. Egy újabb fiú. Aki fiatal, és az ég világon nem akartam tőle semmit, mert más volt, mint a többi korabeli fiú. De mégis volt valami, ami vonzott hozzá. Egy láthatatlan erő. Hirtelen tudtam, hogy mi a célom, hogy miért is vagyok itt. Miatta. Első pillanattól kezdve bíztam benne, és mindent elmondhattam neki, mert tudtam, hogyha fáj, mellettem lesz, és megölel. Mindenemet neki adtam, s ő mindenét nekem. Visszanyertem az önbizalmam, nem lettem ugyanaz az ember, mint előtte, ha nem jobb. Jobb emberré tett. 

Eljutottunk arra a pontra, amikor nem érdekelt ki mit gondol, mi csak egymással akartunk lenni. Nem volt szükségünk másra. Éreztem, hogy vele boldog vagyok. Hogy minden perc különleges, amit együtt töltünk. Vele volt egy olyan érzésem, hogy „rendben, akkor vele egy életet akarok”. Reggel ő volt az első gondolatom, és este is csak az illatával tudtam elaludni. Ugyan néha a legapróbb dolgon is össze tudtunk veszni, de mindig kibékültünk. Úgy szórakoztunk együtt, mint a gyerekek, és úgy beszélgettünk, mint a legjobb barátok. Talán ezért is féltem, hogy elveszíthetem, mert nem csak a szerelemem volt, hanem a legjobb barátom is egy személyben.

A kapcsolatunk sosem volt teljesen felhőtlen. Mindig akadtak olyan dolgok, ami miatt vitatkoztunk, és megcsappant a bizalmunk is egymás iránt. S mivel én lány vagyok hatalmamban áll okkal és ok nélkül is hisztizni, főleg ha valami nagyon nem tetszik. Ez a leghatásosabb női fegyver. Az elején mindig én nyertem, talán azért is, mert annyira szeretett. De a végére sírhattam, hogy ne bántson meg, mégis megtette. Rájöttem, hogy felesleges harcolni. Ha meg akar tenni valamit, megfogja csinálni, én sem állhatok az útjában. Ez volt a legfájdalmasabb az egészben, hogy a saját érdekeit nézte, és nem azt, hogy ne bántson meg. Vagy hogy velem legyen egy kicsit. A barátai lettek a legfontosabbak, és a szórakozás. Ekkor döntöttem el magamban, hogy bármilyen nehéz is lesz, de valami mást kell éreznem iránta, valami olyat, ami nem szerelem. Mert ha elmegy, ami tudtam, hogy hamarosan be fog következni, akkor nem fog annyira fájni. De tévedtem. Ugyan hogy is lehetne mást éreznem?! Mindig szeretni fogom?! 

Féltem én kimondani, hogy legyen vége. Talán azért is mert tudtam, hogy neki nem lesz rossz. Ő talán boldog lesz nélkülem, de én? Igen ez önzőség. Hagyom, hogy boldog legyen, hagyom, hogy szórakozzon, de tudom, hogy még most én vele vagyok boldog. Csak akkor csillog a szemünk, ha együtt vagyunk. Tudom, hogy szeret, és hogy nagyon is szeretett. De most jobb külön. Idő kellett hozzá, amíg én is beláttam. Kell az, hogy megértsük a dolgokat. Főleg ő. Mert én tudom mit akarok. Ő az aki kételkedik, és fogalma sincs, hogy mit csináljon. Ő az, aki mást is akar, mert nem volt előttem szinte senkije. Őt hajtja a kíváncsiság. 

Igyekeztem nem mutatni, hogy megint összetört. Mosolyogtam és nevetgéltem előtte. Azt mondogattam, hogy nem is érdekel, jól vagyok. Csak szórakozni akarok. És ez így is volt egészen addig, amíg egyedül nem lettem. Mert olyankor gondolkodok, és ezt nem kell most tennem. Szerencsére a barátaim mellettem vannak, és nem hagynak magamra. Vannak fiúk, akikkel nagyon jól érzem magam. És ami nekem még soha nem volt, megtaláltam a legjobb a barátnőmet. Ez az, ami most boldoggá tesz. Hogy van akiben bízhatok, a legapróbb titkomat is tudja, és vele őszinte lehetek, és nem kell megjátszanom magam előtte. 

 

Talán sosem leszünk már együtt. Ugyan minden nap beszélünk, és találkozunk, de tudom, hogy ezek a dolgok idővel el fognak maradni. Féltem őt. Félek, hogy teljesen elveszítjük egymást. S legfőképpen attól félek, hogy megváltozik. És olyan ember lesz, akit majd nem fogok szeretni. Mert attól függetlenül, hogy a szerelem elmúlik, ott marad az, ami a legfontosabb, a barátság. Mindenki mondja, hogy nincs barátság szerelem után. Szerintem is van benne igazság, mert Ő is féltékeny, és én is, ha mással látjuk egymást. De tudunk beszélgetni nyugodtan. Ez a legfontosabb. Könnyebb elengedi, ha tudom, hogy mellettem lesz barátként. Mellettem lesz egy titkos őrangyalként.