Minden rendben?! „Egy kocsiban ültünk. Szomorú voltam és csak bámultam ki az ablakon. Néztem a fákat, az utat.
Az első üléseken veszekedtek. Apa és anya. Kiabáltak egymással. Csúnyákat mondtak a másikra. Nem tudtam merre megyünk, és miért. Gyorsan hajtottunk. És egyre csak vitatkoztak. Mellettem megjelent papa. - Mióta meghalt, nem álmodtam vele. - Megölelt és azt mondta "minden rendben lesz...”
Féltem megszólalni. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Inkább csendben maradtam. Néztem az arcát, a szemeit. Szomorú volt. Szomorú volt az a fiú, aki előtte mindig nevetett, akinek a legnagyobb gondja az volt, nem elég izmos a karja. Az a fiú, akiért mindent megtennék. Szerettem volna átvenni az összes fájdalmát. Csak hogy neki jobb legyen. Szerettem volna tudni, hogy mit érez. De nem beszélt róla. Elfojtotta magában. Nem hibáztatom. Ő így dolgozza fel a szülei válását.
Szeptember körül volt, mikor én is megtudtam. Bántott, és magamat emésztettem, amiért nem vettem észre, és hogy csak saját magammal foglalkoztam, ahelyett, hogy megláttam volna a szomorúságot a szemében. Rossz volt, hogy nem segíthettem. Rossz volt, hogy Ő egy szót sem mondott nekem. Magában tartotta a dolgot, és saját magát emésztette emiatt. Vártam, hogy mikor nyílik meg nekem, de nem tette. Nem mondta, hogy fáj, nem sírt. Csodáltam milyen erős is. Hogy nem csak magát kell nyugtatgatni, hanem az édesanyját is. És mégis erős maradt.
A válás komoly dolog. Egy addigi megszokott környezet, hirtelen már nincs többé. Új dolgok veszik körül és talán nem is érti, hogy miért. Talán senki se érti igazán. De ami nem működik, azt nem kell erőltetni, senki kedvéért sem. Lehet, hogy önzőség, de muszáj, ha tovább akarunk lépni. Nem csak a körülöttünk élők érdekeit kell nézni, hanem néha a sajátunkat is. Ők így döntöttek. Pillanatok alatt elrendeztek mindent. Elköltöztek és elintézték a papírokat. Én mellettük álltam, és hallgattam ha kell, vigasztaltam, ha szükség volt rá, mindig ott voltam. Ő tudta, hogy számíthat rám, mégsem mondott semmit. Egy apró részletet sem. Tudtam, hogy szenved. És ez nekem is fájt. Tehettem bármit, csinálhattam bármit, Ő nem volt boldog. Szeretett, ez biztos, és örült, hogy mellette állok, mégsem volt boldog. Nem volt már olyan jóízű a nevetése, mint előtte. Nem csillogott a szeme.
Hetekkel később elkezdett megváltozni. A viselkedése. Nem tudtam mire fogni. Azt hittem, hogy rossz kedve van, vagy egyszerűen csak rossz napja. De nem. Talán ő se tudta, hogy mi történik vele, és nem vette észre, hogy már nem az az ember, aki régen volt. Már nem az, akit annyira szerettem. Bántott engem. Nem okozott testi fájdalmat, olyat sohase tenne. Csak szavakkal, vagy éppen hazugságokkal. De mégis kitartottam mellette, és szorosan megöleltem, hogy érezze, valaki igenis nagyon szereti. És mindig mellette van, hogyha szükség van rá. Még akkor is, ha Ő úgy érzi, hogy nem kell neki segítség. Teljesen mindegy volt, hogy milyen ember lett belőle. Mert nem lett Ő rossz, csak más. Talán a fájdalom és a csalódottság miatt. Amiatt, ahogyan az édesapja bánt velük.
Hirtelen nagyon fontosak lettek a barátok. Mindennél fontosabbak. Engem bántott, aki mellette voltam. Rám nem volt szüksége, inkább másokban kereste meg a vigaszt és a megértést. Vártam. Ugyan mit is tehettem volna?! Pont rá ne várnék, aki mindennél többet jelentett nekem?! Arra a pillanatra vártam, amikor végre minden olyan lesz, mint régen. Megint éreztesse velem, hogy szeret. Hogy igenis fontos vagyok neki.
Hetek, sőt hónapok teltek el, mire elkezdett „visszaalakulni”. Nem teljesen lett ugyanaz az ember, aki volt. Hiszem elvesztette az apukáját. Nem az Ő hibája volt. Nem az Ő döntése, vagy választása. Valahol legbelül érezhette, hogy könnyebb lesz így nekik. Nyugodtabban tudnak élni kettesben, Ő és az anyukája. És az Ő szeme előtt is volt egy olyan példa, amilyen Ő is lehetne. És mindent megtett, és még most is megteszi, hogy ne legyen olyan. Igyekszik jobb ember lenni. S közben végleg elveszítette az édesapját.