A garázst lebontották, amit az szüleim a saját kezükkel építették fel, és most a saját kezükkel rombolják le. Újra elkezdődött az idegeskedős korszak. Vajon hogyan is csinálják majd ezt végig?! És vajon elég lesz a pénz? Amilyen hirtelen megkezdtük az építkezést, olyan hirtelen jöttek a problémák is. Nehogy zökkenőmentesen menjenek a dolgok. Olyan nálunk sosem volt. A garázs fala nem volt elég erős, ahhoz, megtartsa a vendégházat. Nem volt alapja, ami a falakat tartaná. Ismerősök jöttek, és kalapáccsal rombolták le a vékony szigetelést, ami azelőtt a garázsunk volt. Volt olyan is, aki összevarrt kézzel lapátolta a betont az alapba, és hordta talicskával. Nem törődött azzal, hogy esetleg nagyobb baja is lehet. A saját egészségét is kockára tette, csak azért, hogy nekünk tudjon segíteni. Édesapum a gerincsérvével a derekában, emelgette a több tíz kilós cementes zsákot. Az alapot két, három nap alatt be is fejezték. Mondanom se kell, hogy meg se várták az 'estimese' végét, máris aludtak.
A szép, igényes udvarunk egyre jobban hasonlított egy csatatérre. Mindenhol szemétkupacok, törmelékek, és eltűnt a garázsunk is. Az, hogy valami is felépül itt, ezen a nyáron, lehetetlennek tűnt. De mégis sikerült. Mindenki segített, mindenki, amiben csak tudott. Régi ismerősök jöttek és elmúlt barátságok elevenedtek fel, csak miattunk. Hozták a szerszámjaikat, és fúrtak, faragtak, keverték a több talicska betont, ragasztották egymáshoz a téglákat. Napokig képesek voltak dolgozni, csak azért, hogy nekünk könnyebb legyen, és nem is kértek cserébe semmit. Mindennap haladtak valamennyit. Persze a leglátványosabb változás az volt, amikor a garázs tetején megépült a szobák fala, majd a meggypiros tető is felkerült. Az ablakok és ajtók helye még üresen állt, és minden téglát egyesével meg lehetett számolni, de belül haladt a munka. Vezetékek lógtak le a tetőről, és inkább hasonlított a dzsungelre, mintsem hogy szobákra. Pár héttel később már a falak is készen álltak, a lámpák világítottak, az ajtók és ablakok is bekerültek a helyükre.
A vendégház építésével egy időben, édesapum hozzáfogott az étteremhez. Napokig szedtük ki anyummal a térkövet, ami a filagóriánk aljzata volt. A kezünk sebes volt, és néha még vérzett is. De megcsináltuk. S mire ezzel végeztünk, nekiláthattunk a meszelésnek. Felmásztunk a tetőre, hogy könnyebben elérjük a vendégház oldalát. Fárasztó volt ez a sok munka, de együtt csináltuk. És összehozott minket. Beszélgettünk, nevetgéltünk, szórakoztattuk egymást, miközben a munkával is haladtunk.
Szép lassan minden kész lett. A vendégházra felkerült a fa burkolat, a szobákba felcipeltük a bútorokat, az étteremben is már csak apró dolgok hiányoztak a falakról. A bútorok, amik odakerültek, hatvan, hetven évesek. Az illatuk is régies. Tökéletesen illik a kemencéhez. Az egész visszahozza a szüleimmel egykorú férfiak és nők, gyermekkori emlékeit. Amikor a kemence mellett várták, hogy kisüljön a kenyér.
Rengeteg nehézség és küzdelem árán, végül novemberre majdnem teljesen kész lett a Kemencés Kuckó Vendégház. Nem tökéletes, vannak apró hiányosságok, de mindent idővel pótlunk. A lényeg az, hogy készen áll, és csak a vendégekre vár, akiknek kellemes hangulatot teremt a régies szoba, az étterem, és a szüleim vendégváró hangulata.
Folyt.köv.