És a pénz, amit megkaptunk, nem volt elég. Nem elég ahhoz, hogy teljesüljön az álom. De vajon miért csak akkor tudtuk meg mindezt, amikor a kezünkben tartottuk az állami papírt?! Miért nem előtte? Mielőtt annyi pénzt és energiát beleöltünk, csak azért, hogy minden megfeleljen. Miért nem szóltak a 'hatalmasok'?
Végül minden remény elveszett. A telek ma is üresen áll, csak egy aprócska kút árválkodik a közepén. A fák, amiket ültettünk, elpusztultak. És a hit, ami eddig bennünk élt, szertefoszlott. Talán a borítékkal együtt visszaküldtük a pályázatot kiíró embereknek, azoknak, akik eldöntik, hogy ki mennyit kap, és hogyan valósíthatja meg a saját álmát. Csak egy dolog maradt, ami nem ment ki a fejünkből. Mit is csináljunk most?! Mert ez, ami most van, nem mehet tovább. A családunk kárára menne. Fizikai és lelki megterhelés is jelen volt a szüleim életében. Külön-külön ugyan, de mégis nagy problémákat és hatalmas vitákat okoztak. Hetekig minden éjjel és minden nappal ezen gondolkodtunk, miközben a remény szép lassan kezdett eltűnni.
De valami mégis hajtotta őket, volt valami, ami tartotta bennünk az erőt. Talán a titokzatos jövő. Hogy nem tudhatjuk, mit hoz, de muszáj hinni benne, mert ha nem tesszük, akkor nincs miért felkelnünk reggel. Nincs miért elvégezni a mindennapi teendőnket. Soha nem értettem, honnan van ennyi erejük és kitartásuk a szüleimnek. Sosem fogy el. Még a legrosszabb helyzetből is igyekeznek kihozni a legjobbat. Lehet, hogy csak előttem nem mutatják, hogy ők is összetörtek. Végül is az álmukat kidobhatták a kukába, azt, amiért olyan sokat dolgoztak és harcoltak. Egy perc alatt eltűnt. És tudtuk, hogy ez az álom soha nem valósulhat már meg. Mégse láttam rajtuk azt, hogy feladták volna. Szomorúak voltak, de tartották magukat.
Egyik nap elém álltak a szüleim egy újabb ötlettel. Mi lenne, ha itthon csinálnánk meg a 'tanyát'? Elképzelni se tudtam, hogyan is gondolják. Vagy egyáltalán hova. Mert a házunkat tovább nem lehet bővíteni. Az udvar kicsi ahhoz, hogy egy újabb épületet tartson el. De mégis beleegyeztem. Ugyan hogy is ellenkezhetnék a szüleimmel szemben, miközben látom, hogy ez az a dolog, amire régóta vártak. Ez az ő álmuk. És én nem állok az útjukba, sőt, inkább minden erőmmel támogatom őket, és segítek nekik. Úgy, ahogyan ők támogatnak engem. Elém rakták a majdnem kész rajzokat, amiket apukám rajzolt, amikor egy kicsit ráért a boltjában. Újra láttam rajtuk azt a bizonyos ragyogást. Azt, ami már lassan fél éve eltűnt. Hatalmas mosollyal az arcukon mesélték mindenkinek, hogy nem adjuk fel. Ez az álom úgyis megvalósul! Ha nem is a nagy változata. És amint mindent átgondoltak, rájöttek, hogy ez az ötlet sokkal jobb, mint a tanya volt. Ide jár a kukásautó, nincs messze a kórház, ha történne valami az egyik vendéggel, miközben zajlik a disznótor; és a legfontosabb, hogy mindenhez közel van. Nem kell buszozni reggelenként, hogy el tudjunk menni az iskolába, vagy el tudjunk menni kenyeret és tejet venni a boltba. És nem lesz nyakig érő sár, amikor jön egy kiadósabb esőzés. Ezek a dolgok voltak azok, amik megnyugtatták a szüleimet, hogy mégis csak jó lesz így, ahogy van. Valami titokzatos erő védi, és a helyes útra tereli őket.
Folyt. köv.
