Már az ókori Rómában - Kr. e. 153-tól - is január elseje számított az év első napjának, mégpedig az ezen a napon hivatalba lépő két főhivatalnok, a consulok miatt. A holdhónapokkal számoló római naptár azonban egyre több pontatlanságot eredményezett.
A keresztény Európában az év kezdetét a karácsonyhoz, vagyis Jézus születéséhez kötötték. A január elsejei évkezdés csak a Gergely pápa által kezdeményezett naptárreform után vált általánossá, hivatalossá pedig XI. Ince pápa tette 1691-ben. Az év utolsó napja I. Szent Szilveszter pápáról kapta a nevét, aki egyébként 335-ben, éppen december 31-én hunyt el Rómában.
A ma is használt naptár őse az ókori Egyiptomban alakult ki a Kr. előtti III. évezredben. Ez változó, 360-370 nap közötti napokat tartalmazó parasztkalendárium volt, amely az évet a Nílus áradásához kötötte. Majd megfigyelték, hogy a Nílus áradása a Szíriusz csillag hajnali megjelenéséhez köthető, és a Kr. előtti II. évezredben az év hossza már 365 nap volt, melyet 12, egyenként 30 napos hónapra osztottak, a fennmaradó 5 napot pedig a hónapok rendjén kívül álló ünnepnapnak nyilvánították.
Az ókori Rómában kezdetben csak 10 hónapos volt egy év, a hónapok sorrendjük szerint: Martius, Aprilis, Maius, Junius, Quinctilis, Sextilis, September, October, November, December. Az évet később Ianuarius és Februarius bevezetésével 12 hónapra bővítették.
A legelső nyomtatásban is megjelenő naptár Johannes Gmunden teológustól
A Kr. előtti első századra az eltérés már elérte a három hónapot. Az ekkor uralkodó Julius Caesar felkérte egyiptomi származású csillagászát egy új naptár kidolgozására. Ez meg is történt, a Kr.e. 46-ban a meglevő hiba kiküszöbölésére november és december hónapjai közé két rendkívüli hónapot iktattak be. Ez volt a világ leghosszabb esztendeje: 445 napból állt. A 12 hónap neve a római naptárból származik, hosszuk számításához azonban az egyiptomi naptárt vették alapul, amely egynegyed nappal tért el a csillagászati év hosszától.
Ezért Caesar úgy rendelkezett, hogy minden 4 év közül 3 legyen 365 napos, a negyedik pedig 366 napból álljon. A szökőnapot februárra helyezték. Caesar döntött arról is, hogy az év kezdete január elseje legyen. Az év 7. havát róla, a nyolcadikat pedig utódáról, Augustusról nevezték el. A naptárt pedig innentől Julianus-naptárnak hívták.
1614-ben készült londoni nyomtatott naptár
A Caesar-féle Julianus-naptár évei azonban 11 perc 13 másodperccel rövidebbek lettek. Ezek a percek a XV. századra már több napot tettek ki, úgyhogy szükségessé vált egy újabb naptár igazítás. A tridenti zsinat felhatalmazta XIII. Gergely pápát a szükséges reformra. 1578-ban a feltorlódott időt egyszerűen átugrották: 1582. október 4-e után 11 napot kihagyva 15-ét írtak. A Gregoriánus-naptárreformot az egyes országok eltérő időpontokban vették át, és mivel az ortodox egyház a mai napig sem fogadta el, ebből ered az állandó ünnepek közel két hetes csúszása a keleti-keresztény világban.
A Gergely-naptár úgynevezett szoláris naptár, tehát csak a nap mozgását veszi figyelembe. A tropikus napévek, vagyis két egymást követő tavaszi napéjegyenlőség közti időtartamok hosszúsága jelenleg 365,242199 nap. Az eltérés kiküszöbölésére találták ki a szökőnapokat négyévente.
Viszont ha minden negyedik évben beiktatnánk egy szökőnapot, akkor megint elcsúszna az időszámítás. Ezt a Gergely naptárban úgy oldották meg, hogy 400 évente kimarad 3 szökőnap. Az olyan kerek évszázadok, amelyek 400-zal nem oszthatók, közönséges 365 napos évek maradnak (pl. 1700, 1800, 1900 nem voltak szökőév, 2000 az volt). Ezzel elejét vették a nagy eltérésnek, de még mindig maradt egy kis rés a naptár és a tropikus napév között: 4 év alatt 0,0012 nap, amiből 3320 év alatt gyűlik össze egy fölösleges nap. Ennek eltüntetése majd a 4902. év gondja lesz.
Forrás: Orientpress, Katolikus lexikon,
