Aznap mindig korán reggel felébredtem, mert különös izgatottság lett rajtam úrrá. Húsvét volt, ráadásul hétfő, a locsolkodás napja! Végigszenvedtem valahogyan a vasárnapot, ténferegtem össze-vissza, de azért mindeközben rendet raktam a szobámban, illetve a tanulnivalókat is elintéztem, hogy ne kelljen semmi másra koncentrálnom hétfőn, csak a locsolkodásra. A konyhában nagy volt a sürgés-forgás. Anyu kényszeredett mosollyal az arcán tett-vett, készülődött a vendégek fogadására. A nővérem a tévé előtt heverészett, marhára nem érdekelte őt a húsvét. Az utcára nyíló kaput kulcsra zártuk, hogy a hívatlan, már pirkadatkor tökrészeg locsolni szándékozók ne zavarják meg a lázas előkészületeket.

 

Sajnáltam anyáékat, látszott rajtuk, a pokolba kívánják az egész locsolkodást. Amikor aztán belépett az első vendég, aki történetesen a nővérem plátói (nem a tesóm részéről persze) szerelme volt, be kellett rohannom a fürdőszobába, annyira fulladoztam a röhögéstől. Szerencsétlen flótás, bekapott egy szalámis szendvicset, meg egy pohár kólát (miközben egy mondatot nem váltott a nővéremmel), aztán kisomfordált az ajtón kezében egy szörnyű színűre festett tojással. A nővérkém pedig letudva a "vendégáradat" első hullámát visszaült a tévé elé. Ezután jöttek a közvetlen szomszédok, munkásruhában, meg vietnami papucsban, meglocsolták anyut, mamát, meg a tesómat, lenyomták a felest, meg a barna üveges borsodit, aztán siettek haza, mert „ezer helyre kell még menni”.Kicsit irigyeltem ám a nővéremet, mert a tévében ilyenkor „bádszpenszeres” filmeket adtak és én soha nem nézhettem, mert indulni kellett. Indulás előtt azért még segítettem megteríteni a konyhaasztalt, kibontogattam erős markommal az alumíniumkupakos pepszis üvegeket, és átböngésztem a tévéműsort a Nők Lapjában, mikorra is kell visszatérni, hogy le ne maradjak a francia csendőrös filmvígjátékról.

 

Felvettem tehát a szép ruhámat, magamhoz vettem a "skálakópos" szatyromat, meg a kiöntős kölnimet, és átismételtem az útvonalat. A közeli rokonokhoz gyalog mentünk, a távolabbiakhoz biciklivel, de onnan hazafelé tartva már toltuk a bicajt, „egyéb” okok miatt... Mindenhol egy kis szendvics egy kis kóla, sör, pálinka satöbbi, „mivanveletek”, „hogyvagytok”, „hallottadhogyicukátveriazura”, és így tovább, és így tovább. Én tíz-tizenegy évesen semmit nem értettem az egészből, vártam a tojást, no meg a pénzt, mert azt is kaptam ám. Próbáltam ügyesen locsolni a néha vinnyogó asszonyságokat, és serdülő lányokat, de nem mindig sikerült. Volt olyan, aki a mellkasára kérte a szagos vizet, akadt, aki elfutott előlem, és olyan is, aki adott nekem kölnit, hogy azzal locsoljam meg, mert az enyém borzasztó illatú volt. Mindenhol csak kicsiket csipegettem az elém rakott szendvicsekből, mert úgy nagyjából már tudtam, hol várnak rám finom falatok, és hol kevésbé finomak, a mértéktartással pedig a gyomromat készítettem a színvonalasabb Pick-szalámis, vagy finomsonkás szendvicsekre. Az úton hazafelé aztán mindenhol öltönyben dülöngélő, lángvörös arcú férfiemberek poroszkáltak, arcukon bárgyú vigyorral. Ebédre mindig hazaértünk, apu ledőlt pihenni, az asszonyok kiültek a napsütötte udvarra, és azon morfondíroztak, hányszor kell megmosniuk a hajukat, mire kimegy belőle az a büdös kölniszag. Mi gyerekek vártuk a „luidefünesz” filmet, amíg az nem kezdődött el az összegyűjtött tojásokkal dobáltuk a nyárfán lévő madárfészkeket.

 

Néhány napig rakott krumplit ettünk, jó tejfölösen, mert az úgy csúszott le rendesen, illatozott az egész ház a pacsuli szagtól-ezek voltak a húsvét utózöngéi. Nyugalom volt, ettünk, ittunk, tojást dobáltunk, nem néztük mit, hol, mennyiért, egyszóval kellemesen telt a húsvét, és már nagyon vártuk a következőt…