A szerencsében reménykedve, magam is kitöltöttem a szelvényt, határozottan behúztam a számomra jelentéssel bíró számokat, abban bízva, ha Pósalaky Úrnak bejött, akkor talán nekem is. Beálltam a többméteres sor végére, fél szemmel a szelvényemet vizslattam, markomban az előre kiszámolt kétszázhusznöt forint, majd egy hang ütötte meg a fülemet. Harmincezer-százötven. Valaki Fortuna kegyeltjei közé tartozik, gondoltam magamban, abban a hitben, hogy ez a szám, a nyereménye összege.
De nem, ez még csak a belépő az esti sorsolásra. Előrébb léptem egyet a sorban, ötezer-hatszázhuszonöt. Kezdtem kínosan érezni magam, újra megszámoltam a kezemben lévő összeget, pontosan megvan-e a kétszázhuszonöt forint. Nem gondoltam, hogy nyerek, túlságosan távol vannak egymástól a számok, meg amúgy is. Lassan megérkezek a pénztárhoz, átnyújtom a segédsorsjegyet és az aprópénzt, a pult mögött ülő hölgy pedig egy mosoly társaságában sok szerencsét kívánt.
Este már nagy izgalmak közepette figyeltem a közmédia csatornáján az idősebb számhúzó férfit, na meg persze a reskontót. Nem lettem milliárdos, mégcsak kettesem sem lett. Azon elmélkedtem, azok közül, akik több tízezreket költöttek lottóra, vajon mennyit nyertek. Annyi bizonyos, senki nem vitte el a főnyereményt és szombat este ismét a Szerencsejáték Zrt. volt az, aki jobban teljesített.
