Korunk robotoló hősei Ők: a gyorséttermi dolgozók!

Nézzük Őket a pult innenső oldaláról, ahogyan gépiesen teszik a dolgukat, izzadt homlokukat percenként törölgetve néha kikukkantanak sapkájuk alól, kémlelve fehéringes menedzserüket, mi pedig tátott szájjal csodálkozunk, hogyan bírják ezt!

Kemény világ ez! Bruttó 550 forintért óránként! Erősen kisminkelt huszonéves lány mesél; hangja tele szenvedéllyel, gesztusai szélesek, váratlan öröm érte! Megtudom Tőle, hogy végre sikerült oktatói státuszba lépnie az egyik gyorsétteremben! Hatalmas sikerként éli meg, hogy háromévnyi (!) kemény munka után, az „előléptetés” eredményeképpen fizetése akár a 75.000 forintot (!) is elérheti.

Egy kis ember nagy napja ez. Valahol a távolban felrémlik számára a fehér ingblúz viselésének a lehetősége is! És hány ezer ember, fiatal leányanyák, nyugdíjas korú kilátástalan sorsú bácsikák (bár ez utóbbiakat kevésbé érdekli a karrier), albérletben tengődő diákok érezhetnek hasonlóan?

 

Nap mint nap magukra öltik az olajszagú egyenruhát, felkötik a köténykét és beállnak a fritu mögé, a dresszingpulthoz, vagy a forró rostlaphoz, - ami mellesleg nagyon komoly balesetforrás is - mert muszáj, szükség van arra a pár forintra is, amit a hihetetlenül jól menő gyorsétteremlánc franchisepartnerei hullatnak a folyószámlákra!

Naponta több nyílik ezekből a pompás üvegpalotákból, az alkalmazottak meg szinte éhbérért dolgoznak! Némán tűrik a multi agymosásán átesett mindenféle-menedzserek beszólásait, akik feladata általában abból áll, hogy engedélyt adjanak a kisdolgok elvégzésére. Nagydologról műszak közben szó sem lehet. „Úgy kell étkezni, hogy munkaidőben ne kelljen”, ezt személyesen tapasztaltam anno.

Húsz perc pihi egy hamburger és egy kis üdítő társaságában a személyzeti étkezés! Ahhoz, hogy valami tartalmasabb kerüljön az asztalra, menedzsernek kell lenni.

 

Vannak persze egyéb furcsaságok is! Itt van mindjárt a „táppénzre-nem-menés” versenye. Minél kevesebbet vagy táppénzen, annál nagyobb az esélyed valamilyen nyereményre! Azt persze nem veszik észre a vezetők, hogy a szerencsétlen dolgozó néha azért megy táppénzre, mert fizikailag leépül, túlhajszolja magát a rabszolgamunkában! És mindezt megdöbbentően alacsony fizetésért…

A követelmények ugyanakkor magasak, a felelősség a végrehajtásban dolgozókon a legnagyobb talán. Nem véletlen, hogy szinte lasszóval kell összefogdosni a leendő munkatársakat.

Az Egyesült Királyságban a legalacsonyabb bérért dolgozó emberek lekicsinylő jelzőjévé vált az idők folyamán, a világ legkiterjedtebb gyorsétteremhálózatának a neve! Talán nem véletlenül! Köztudott szakmai körökben, hogy a vendéglátásban a legjelentősebb költség a bérköltség. Természetesen ez a multi is ezen spórol!

No persze vannak olyanok is, akiknek „bejött ez az élet”, de Ők vannak kevesebben! A „fehéringesek” kasztja külön világ. Látszólag szolidárisak az egyszerű dolgozókkal, de én fültanúja voltam nem egy csúnya irodai kibeszélőshownak, viháncolással egybekötött gúnyolódásnak!

A vezetőségbe kerülni szinte lehetetlen vállalkozás. A munkahelyek általában családi ünnepeken dőlnek el. A szakmai tapasztalat, vezetői kvalitás, iskolai végzettség nemigen számít!

 

Ezeket a hamburgergyárakat, a nyolcórás álldogálástól, és a kíméletlen hőségtől elcsigázott, kifejezéstelen arccal éhbérért robotoló emberek éltetik, akiknek munka közben általában az jár a fejükben, hogyan osszák be piciny fizetségüket!

Az pedig már egy másik kis írás témája lehetne, hogy miközben ezek az egységek virágoznak, a hagyományos magyaros éttermek konganak az ürességtől, és a nemzetközi trendektől eltérően, nálunk a vendéglátás globalizálódása figyelhető meg…

Ezzel párhuzamosan egyre több tapasztalt vendéglátós kopogtat ezeknek a csiribiri éttermeknek az ajtaján, és húzza magára azt a bizonyos olajszagú egyenruhát, és köténykét!

Nem a multik ellen akarok fellépni, csupán az emberségesebb bánásmód, a tisztességesebb fizetés mellet korteskedek, mert ezek az élő robotok megdolgoznak érte nap nap után…