Akkor döbbentem rá igazán, hogy a gyermeknevelést milyen korán el kell kezdeni, amikor kilenc hónapos kislányom néhány napja két maroknyi szőrszálat tépett ki a pucér mellkasomból! Diadalittas mosollyal emelte magasba a megszerzett „zsákmányt”, én pedig ordítottam mint a fába szorult féreg; még a zserbót is elejtettem, aminek meg a kutya örült módfelett. Ezek után muszáj volt szív alakúra nyírnom a szőrzetemet a mellkasomon, amin meg a tüdőszűrőn dolgozó hölgyike röhögött fulladozva, no meg a munkahelyi üzemorvosom.

A tanulság: nevelni kell, no persze nem úgy ahogyan Anton Makarenko gondolta, hanem csak úgy „lájtosan”, de már a kezdetek kezdetétől! 

 

Születéskor kézbe véve kisdedünket parancsszavakkal irányítjuk őt, „ide nézz”, „oda nézz”, mondjuk a Picinek, miközben még nem is lát. Amikor pedig megérkeznek, a családtagok, meg a távoli rokonok, és az idióta szomszédok, húslevessel, meg banánnal, önkéntelenül is nevelő célzatú mondatokkal bombázzák a Babát. Hogy ért-e Ő ebből valamit, azt nem tudom, de általában a legarrogánsabb látogatókat szokta  „lebukni” ilyenkor az Újszülött!

 

A születésre érdemes kitérni néhány szó erejéig.

Én teljesen kikészültem testileg lelkileg a szülőszobán. Kezdődött azzal, hogy az altatóorvosnőt, aki az EDA-t (lumbális epidurális érzéstelenítés), „bekötötte” a feleségem testébe, takarítónőnek néztem, ráadásul meg is kértem őt, hogy törölje föl a kiömlött narancslevet. A folytatásban aztán nagy zavaromban kihúztam az NST-t (magzati szívverést mérő eszköz) a dugaljból, hogy feltöltsem a fényképezőgép akkumulátorát. De a hab a tortán (a feleségem szerint is) az volt, amikor a nővér azon kérdésére, hogy mi lesz az újszülött neve, azt feleltem: „Dzseniferke”. Már írta volna a papírra a nevet, amikor jeleztem, hogy csak vicceltem, és mi a Réka nevet adnánk neki. Ekkor ő nagy sóhajtások közepette eleresztett egy félmosolyt, és csak annyit sziszegett a fogai között (én hallottam): „Istenem, egy újabb félnótás apuka...”

Amikor kézbe vesszük tehát frissen megszületett gyermekünket, és letöröljük arcunkról az utolsó könnycseppet, akkor döbbenünk rá, hogy micsoda felelősséget rakott vállunkra a Sors. Van egy kis emberkénk, akit mi formálunk, mi nevelgetünk olyanná, amilyenné mi akarjuk. 

 

Az első lépések nagyon fontosak. Mivel mi nem tudjuk szoptatni gyermekünket, segíteni kell kedvesünket, hogy Ő nyugodt körülmények között gyakorolja ezt a nagyon fontos tevékenységet. Szó se róla, érezhetünk némi irigységet éppen csak megszületett gyermekünk iránt, hiszen amit most Ő csinál Anya kebleivel, egy ideig mi nem gyakorolhatjuk, de ebbe bele kell törődnünk. Töltsünk minél több időt a kórházban, könnyítsük meg kedvesünk dolgát már az első napokban: lássa, érezze számíthat ránk jóban-rosszban. Amikor pedig elhagyjuk az intézményt ne felejtsük el felkeresni szülőorvosunkat, köszönjük meg neki egy meleg kézfogással amit kis családunkért tett . Ha mérgesen néz ránk amikor távozunk irodájából, gyorsan vásároljunk a büfében egy doboz bonbont, és vigyük fel neki, ekkor már biztosan mosolyogni fog-vagy nem.

 

A kórházban vagy klinikán töltött napok hamar eltelnek; ott viszonylag kevés dologra van mélyreható befolyásunk, nem mi főzünk, nem egyedül fürdetünk, az igazi kaland tehát otthon kezdődik. Kezdő apák vagyunk, tehát fel kell készülnünk gyermekünk és kedvesünk fogadására. A következő hetekben egy kislány példáján mutatom be, hogyan kell egy pici babával foglalkozni, mit tegyünk ha nagyon sír, vagy ha éppen feltűnően csendes, hogyan pelenkázzunk, fürdessünk, altassunk, etessünk, és a többi és a többi... 

A következő alkalommal a baba fogadásával foglalkozunk majd! Tartsanak velem akkor is!