Az ember életében az egyik legmeghatározóbb dolog, az első igazi szerelem. Van, akinél egy életen át ugyanúgy lángol a tűz, mint az elején. De van olyan, amikor ez a szerelem elmúlik. Vagy éppen csak nem lángol annyira. Mégis örökké belevésődik a szívünkbe. Az összes emlék egy életen át kísér. Idővel csak a szépek maradnak, és a rossz emlékek elvesznek a homályba. Valahogy nem akarunk arra emlékezni, hogyan is lett vége, hogy mennyire fájt, és főleg arra nem, hogy azt hittünk belehalunk a fájdalomba. Mert a szerelmi bánatnál nincs rosszabb. De mégis kárpótolnak az együtt töltött csodás emlékek. Az első csók, amikor beleremeg a lábam. Az első ölelés, amikor bizsereg minden testrészem. Az első együtt töltött éjszaka, amikor reggel kinyitom a szemem, és ő mosolyog rám, vagy csak szorosan magához húz. Leírhatatlan ez az érzés. Vagyis, le lehet írni, de csak az érti, aki át is élte ezt. Az érzés, a „három méterrel a felhők felett”.
Ez az, amikor minden tökéletes ami ő. A legapróbb kis hibája is kiegészít engem, és az én hibáim is őt. Az összes bibijével együtt szeretem, vagy annak ellenére, hogy ilyen. És ő az, aki mellett nem kell megjátszanom magam. Tudja milyen vagyok, tudja, hogy mit kell tennie, amikor hisztizek. És ezek a dolgok évek múlva is olyanok lesznek, mintha tegnap történtek volna. Elég egy dal, egy fénykép, vagy csak egy pillanatra látni az Elsőt, és minden újra felelevenedik. Talán az Első az az ember, aki mindig is része marad valahogy az életemben. Akár egy tulajdonság miatt, ami akkor alakult ki, amíg vele voltam. Vagy egy ékszer miatt, ami túl kedves ahhoz, hogy elrakjam egy dobozba. Elég ha csak rápillantok, és máris jó érzéssel tölt el, és máris visszaemlékszem a jó dolgainkra. Az Első szerelem az, ami megváltoztat. Olyan emberré tesz, ami mindig is lenni akartam. Erőssé, és kitartóvá váltam. Erőssé tett azzal, hogy bármit is csinált, nem tört meg. Fájt ugyan, de nem hagytam, hogy tönkretegyen. Mosolyogtam, amikor sírni kellett volna. És büszkén fordítottam neki hátat, amikor megbántott, pedig legszívesebben megöleltem volna.
Kitartó lettem, mert nem adom fel. Küzdök azért amit akarok. Minden erőmmel. Nem hagyom, hogy bármi is eltérítsen a célomtól. Harcolok az álmomért, amíg bírom. Talán épp ezért is ragaszkodom hozzá, mert olyanná tett, amiről én nem is álmodtam, hogy ilyen is lehetek. Jobb emberré váltam, azzal, hogy Ő mellettem volt. Megtanultam akkor sírni, amikor nem lát senki, és mosolyogni, amikor figyelnek. Megtanultam, hogy nem szabad leragadni, nem szabad, hogy erősebb legyen nálam egy probléma. Csak sírni kell egy kicsit, és túl tenni rajta magam. Megtanultam hogyan kell elfogadni, amit az élet tesz elém, és csak kicsit lázadni ellenük. Mert ugye azért rossz, ha nem az elképzeléseink alapján történnek a dolgok.
Nemrég néztem egy filmet, aminek a címe Tres Metros Sobre el Cielo, ami magyarul azt jelenti, „Három méterrel a felhők felett”. Valami egyből megfogott ebben a címben, és muszáj voltam megnézni a filmet. Végigültem a két órát, és mire befejeződött, tisztán láttam mindent. Hogy mi miért történik. Hogy a dolgok néha elmúlnak. És erősnek kell maradnunk. Hogy hiába teszel meg mindent, ha ő nem úgy akarja, mint te. Igaz, mindig úgy válunk szét, hogy egyszer még együtt leszünk, de sors közbeszólhat. S be kell látnunk ha végleg vége. És soha nem érzünk más iránt olyan szerelmet, ami a felhők fölé repít.
