Azon a télen rengeteget voltam kint az udvaron, mindig hívtam magammal valakit, mert egyedül nem lehet a hóban szórakozni. Emlékszem egyszer apával egész nap kint voltunk és hóembert építettünk, hogy meglepjük anyát. Hatalmasra sikerült, akkorára, hogy a fejét nem tudtuk már felrakni a testére, így egy lécen görgettük fel. A legszebb hóember volt, amit valaha láttam, pont olyan mint a filmekben. Amikor anya hazaért teljesen meg volt lepve, én pedig örömmel újságoltam neki, hogy hogyan sikerült elkészítenünk ezt a remekművet. 

A többi jelentős emlékem arról a télről mind a szánkózáshoz köthető. Ahogy nővéremmel küszködve húztuk egymást, és közben nevetgélve próbáltuk visszatartani a másikat, amikor nem figyel oda, hogy gyengébbnek érezze magát. Hógolyót gyúrtunk, hogy megdobjuk a másikat, amikor azon gondolkodik, hogyan lephet meg a támadásával.

Emlékszem apa az összes havat a házunk előtti utcarészre lapátolta, és ezt észrevéve a szomszédok is így tettek. Nővéremmel nem tudtuk mire vélni ezt, hiszen a szánkónk nem volt elég strapabíró ahhoz, hogy ott lecsússzunk vele. Apa aztán egy nagy műanyagzsákkal jött ki hozzánk a hidegbe. A zsák ki volt tömve szivaccsal és a vége egy madzaggal volt lekötve. Ráültetett minket a zsákra és elkezdte húzni. Nehezebb volt megkapaszkodni rajta, de sokkal gyorsabb és viccesebb volt, mint a szánkó. Együtt alakítottunk ki egy feljárót a rögtönzött dombunkra, majd próbáltuk ki a szánkócsúszdát. Végül minden móka abbamaradt, amikor már teljesen áthűltünk, és anya, aki addig nagyon élvezte az egészet be nem parancsolt minket. Aztán a forró tea, ami várt ránk bent, hogy felmelegítsen minket.

Minden egyes emlékemtől  a szeretet és a boldogság árad szét a testemben és egy gondolat: Nem is olyan régen ennyi hó normális volt, nem rettegett ettől senki, hanem az aggódás helyett kiment az udvarra játszani a gyerekekkel.