Cél az is, hogy a társadalom körében népszerűsítsük a fogalmat, kedvet adjunk a közösségi tevékenységek anyagiaktól mentes végzéséhez, s megértessük a mai emberrel, mit is jelent az empátia, a segítségnyújtás a XXI. század humanizmus-szegény környezetében. Az egymástól eltávolodott embereket közelebb kell hozni egymáshoz, hogy jobban belelássanak fogyatékkal élő, nélkülöző, vagy éppen legyengült idős embertársaik helyzetébe olyan szituációkban, ahol az együttérzés, a szeretet, a türelem, és a kitartás dominál, ahol csakis az számít, hogy emberek vagyunk, előítéletek és különbözőségek nélkül.
A berettyóújfalui Arany János Gimnázium egyik tanulójaként a tavalyi évben lehetőségem nyílt kipróbálni magam egy új szerepben, úgy, mint a Magyar Vöröskereszt Alapítvány Berettyóújfalui Szervezetének megbízott adománygyűjtője, így a város lakóinak érdeklődését alkalmam volt felhívni az adományozásra. Ahogyan házról-házra kíséreltem meg udvarias, hivatalos hangot megütve pozícióm megnevezését, célját, és kértem a lakosságot, ajánlják fel feleslegessé vált ruhaneműiket, használati tárgyaikat a rászorulók részére, volt, ahol törekvésem készséges, bizalomgerjesztő emberségre, volt, ahol megalázó közönyre, vagy felszínes magyarázkodásokra talált. Meglepetések, csalódások, be nem tartott ígéretek sora zúdult rám, miközben mindenképpen meg kellett őríznem higgadtságomat, mivel a hirtelen, türelmetlen viselkedésforma ilyen munkakörökben nem vezet sehová.
Türelmesen, hálásan, reménnyel telve tekintettem egy-egy lelkes adakozóra, csendes belátással pedig azok felé, akik eddigi rossz tapasztalataik miatt nem szívesen, vagy egyáltalán nem adtak rá lehetőséget, hogy elmondjam a mondandómat. Különböző emberekkel, különböző reakciókkal találkoztam a hetek folyamán, amelyek nem csak jellememet, hanem kommunikációs képességeimet is befolyásolták, fejlesztették. Örömömre szolgált, hogy munkám sikerességének bizonyítékaként Berettyóújfalu határain is kiléphettek erőfeszítéseim, mivel a környező falvakba is jutott a zsákszámnyi adományból. Volt egy különleges kérésem az alapítvány vezetőjéhez, mégpedig az, hogy a gyermekruhákat, cipőket, játékokat én, személyesen oszthassam ki, amire felhatalmazást is kaptam. Miért kértem ezt?
Véleményem szerint a jövő generációjának fiatal, kiskorú képviselői vannak a legnagyobb mértékben kiszolgáltatva a megélhetési gondok szülte mindennapos nélkülözésnek, vagy éppen a szülők felelőtlen hanyagságának, holott ők azok, akik a legkevésbé tehetnek kialakult helyzetükről. Meg szeretnék győződni arról, hogy kézzel fogható segítségem kikhez, hova, milyen körülmények közé kerül, kizárva ezzel a gyanúmat, miszerint az érintett családok nem önhibájukon kívül, hanem saját akaratszegénységük miatt nem tudják megteremteni a kellő hátteret hozzátartozóiknak. Tevékenységemet a pályázat lezárta után is folytattam, s folytatom a mai napig is, de már nem a Magyar Vöröskereszt Alapítvány keretein belül. Hiszek abban, hogy minden emberben ott rejlik még a készség a jó cselekedetekre. Fizetségem pedig az, hogy magamnak tudhatom a megszerzett tapasztalatokat, élményeket, akár jók, vagy rosszak is voltak ezek. Egy gyermeki szelíd, hálás szempár, vagy édesanyja elégedett mosolya mindenért kárpótol. Vállrángató, semleges emberek mindig is léteztek, de örömömre olyanok is, akik gördülékenyen állnak hozzá ambícióimhoz. Talán, ha minél többen és többen fogjuk meg egymás kezét annak érdekében, hogy ez a világ pozitív irányban haladjon tovább, akkor azok is csatlakozni fognak a láncolathoz, akik most még nem éreznek indíttatást a téma iránt.
Természetesen önkéntes „körútjaim” során nem csak az adakozók, hanem a másik oldal, a segítséget kapó rászorultak viselkedésével is testközelből szembesülhettem. Észrevételem pedig az, hogy részükről végképp nem hálátlanságról beszélünk, amikor szótlanul, csendben eresztenek ki az ajtón az adományok átvétele után, hanem egyszerűen a mai kor embere nem tudja az olyan helyzeteket kezelni, ahol önzetlenül segítenek neki mindenféle anyagi jellegű viszonzás reménye nélkül. Ezért mindannyian felelősek vagyunk, nem csak azok, akik után csalódást érzünk egy „köszönöm” kimondásának hiánya miatt. Életre szóló nehéz lecke mindenkinek, hogy elsajátítsa, hogy – talán kicsit túlzásnak hangzik – „megtanulja”, hogyan segítsen, vagy hogyan fogadja a segítséget.
A „Jobb adni, mint kapni” elcsépelt mondás igazságtartalmát sem cáfolni, sem igazolni nem akarom, és az „én arra születtem, hogy másokon segítsek” típusú közhelyekkel sem élek. A szó az nem tett, minden ember magában érzi, hogy mi teszi boldoggá. Aki szavakkal megváltaná a világot, az általában ennek a jelenségnek a fizikai megvalósulásához vezető lépcsőfokokra meg sem próbál fellépni. Könnyebb kizárni magunkat ebből az idegenen csengő, kétségeket keltő kifejezésből, hogy „jótékonyság”, mint komolyabban belefolyni a menetébe, és tapasztalni, milyen nehéz is adni, miközben a földkerekség egyik legegyszerűbb cselekedeteként emlegetjük. Az én véleményem az, hogy segítséget csak úgy várj, ha adsz is. Ez két ember közti magasztos kapcsolat, miközben megszűnnek a „te” és „én” határok, és felismerjük, hogy adományozó és adományozott között több van, mint „adok-kapod”. Beletanulunk az egymástól való jó értelemben vett függésbe, ahol az elvárásaink találkoznak. Hiszen aki ad, jelen helyzetben legyen szó akár arról, hogy önkéntesen, akkor is vár valamit.
Valamit, ami eddig hiányzott az életéből. Valamit, amitől többnek érzi magát. Nem kőbe vésett elvárásokról beszélek, vagy törvényszerűségekről, csupán egy természetes emberi igényről, amely az önkéntes munkavállaló lelkében is él. Ez kétirányú utca, ahol az egyes útelágazásoknál az ember rádöbben arra, mi is fontos igazán az életben. Kimondatlan köszönetek, csendes örömök sűrűjében a szavak úgy sem állnák meg a helyüket, mert túl szegényes eszközeik vannak ennek az érzésnek a kifejezésére.
