A magyar konyha igazi kuriózumnak számít a nagyvilágban, borvidékeink kiváló termékeit pedig mindenhol szívesen kortyolgatják. Anyanyelvünk kifejezetten nehéz, bonyolult nyelv, de annál érdekesebben és egzotikusabban cseng az idegen füleknek. Mondhatjuk tehát, hogy Magyarország jellegzetes egyediségére mindannyian méltán büszkék lehetünk.
Korunk egyik legnagyobb kérdése: hagyjuk-e, hogy a modernizáció hullámai magával sodorják kis hazánk állóvizét, vagy – mint történelmünkben számtalanszor előfordult – a saját útjainkat járva, mindenféle külső benyomás elsöprésével, hagyományainkat követve éljünk tovább? Gyümölcsöző-e figyelmen kívül hagyni a XXI. század változásait? Célravezető-e körülhatárolt közösségként élnünk, nem bekapcsolódva a globalizálódó társadalmak vérkeringésébe?
A modernizáció szele napjainkban is „csapdossa” országunk párkányát. Míg itt még csak „csapdos”, Földünk nyugati oldalán lavinaként halad át. Úton-útfélen szembesülünk, milyen mértékű a lemaradásunk példának okáért a rohamosan emelkedő Amerikához képest. Kertész Imre szavaival élve: „Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna átalakulnia.” Magyarország ezek szerint több lépcsőfokkal le van maradva részben a múltban történt mulasztások miatt. Véleményem szerint ez a szakadékként tátongó differencia hosszú távon semmi jóra nem vezet. Természetesen nem azt mondom, hogy önálló nemzeti értékeinket hátrahagyva kövessük a centrumokat, de ha azt szeretnénk, hogy Magyarország újra virágzásnak induljon, meg kell ragadnunk az innováció felénk nyúló karját. Gazdaság, ipar, infrastruktúra, oktatás, csak hogy pár dolgot említsek, melyek megújításra várnak. Sajnos önerőből már nem tudunk olyan masszív hajót építeni, amely fenntartja az országot, hogy ne süllyedjen a csőd tengerébe. A magánkassza kifogyóban – okait most nem boncolgatnám –, ezáltal a közbiztonság is folytonosan romló tendenciát mutat. Szükség van arra, hogy olyan emberek segítsenek jelenlegi vezetőinknek az irányításban, akik kissé ügyesebben forgatják a kártyákat. Persze ehhez idő kell, s semmi nem lesz soha tökéletes, de nem is kell, hogy az legyen. Elég lenne az is, hogy kiemelkedő hazai élelmiszerláncaink ne jussanak a kilátástalanság szélére, vagy történelmi múltunkat idéző impozáns épületeink ne omoljanak össze a szemünk láttára.
Egyre több fiatal külföldön képzeli el az életét, miután kikerül az iskolapadból. Sokan felsőoktatási képzésüket is már határainkon túlra helyezik, mivel itthon nem tapasztalják erőfeszítéseik kielégítő jutalmát. Kevés fizetés, rossz közhangulat, hanyatló munkakedv és munkalehetőség. Inkább olyan helyen bontják ki szárnyaikat, ahol magasabbra tudnak repülni. De nem csak fiatalok, egyre szélesedő korosztályból mennek ki más országokba dolgozni, boldogulni. Nem egy külföldön élő ismerősömtől hallottam a következőket: „Jó itt, nagyon jó, kedvesebbek az emberek, takarítónőként is többet keresek, mint otthon értelmiségi munkát végezve, diplomával. De honvágy, az van. Hiányzik a magyar levegő. Itt még a fák sem olyan zöldek.” Legtöbben legszívesebben itt maradnának, ha nem látnák magukat olyannyira veszélyben. Népünk rosszindulatú, pesszimista habitusa pedig csak hab a tortán. Van e magatartásnak köze a rendszerhez is, de nem szabad mindig mást hibáztatni a kialakult negatív helyzetért. Előszeretettel mutogatunk mindig másra, vállainkról minden felelősséget megtagadva, ez az őshibánk. A nagy változásokat azonban nem a Parlamentből indítják el. A nagy változásokat mi, kis emberek hívhatjuk életre. Hiszen dicső éveinkben Hunyadi Mátyás királyunk is az egyszerű köznép szintjén kereste a problémák forrásait, aztán próbálkozott azoknak egyetemes megoldásával. Ha magunkban elindítjuk a változás folyamatát, kicsit másképp viszonyulunk egymáshoz, önmagunkhoz, nem leszünk olyan végtelenül elutasítóak minden új dologgal szemben.
A kulcs tehát az arany középút. Azt ne engedjük, hogy a nagyhatalmi örvény beszippantson minket is teljesen, legyünk csak kicsit mindig különcök, nekünk ez a bájunk. De ne zárkózzunk el minden olyan kísérlettől, amely beolajozhatja a kissé akadozó gépezetet, amely arra hivatott,hogy biztosítsa jólétünket. A kincseket, amit még az anyaföld tartogat nekünk, ki kell aknázni. Ha már teljesen útvesztőbe kerültünk, jussanak eszünkbe Arany János méltán híres költőnk rímekbe szedett sorai:
„Oh, remélj, remélj egy jobb hazát,
S benne az erény diadalát.
Mert különben otthonod, e föld,
Isten ellen zúgolódni költ. „
