Iskolába kerülünk átlagosan 7 éves korban. Egy 7 éves kisgyerek, aki még ismerkedik a világgal, megismeri az érzéseket, tapasztalja a változásokat, és próbál együtt élni velük. Egy kisgyerek, aki még nem tudja, mi végett született, nincsenek meghatározott céljai, nem gondolkodik még távlatokban. Csak azt tudja, hogy ami jó, az jó, ami rossz, az rossz. Jó szeretni, jó kapni, jó örülni és még sorolhatnám. Rossz sírni, rossz a fájdalom, rossz a szomorúság.

Egy kisember, aki életében először az iskolában találkozik kiélezett szituációkkal, meghatározott kötelességekkel, pozitív és negatív impulzusokkal, miközben szülei fokozatosan az önállóság ingatag talajára vezetgetik őt. Napról napra feladatokban cseperedik, nő a bizonyítási vágya, meg tudja fogalmazni, mit szeretne elérni azzal, ha tanul. Jobb esetben kellő kötelességtudatra is szert tesz, tudja, mi a dolga, és hogy azt időpontra kell elvégeznie.

Tudja, büntetés lesz, ha nem végzi el kötelező feladatait. Egyszóval megtanulja megszervezni a saját életét. Rájön, hogy mindennek az életében következménye van. Beletanul a szerepeibe, felismeri, milyen szituációkban hogyan viselkedhet, mikor ő a befogadó, mikor ő az előadó. Tiszteletet mutatni az idősebbekkel szemben, tudni, mikor kell visszafognia magát, lenyelni véleményét.

 

Ez mind nagyon szép és jó, egy utópikus fiatal elme viselkedését bemutató „mese”. Mert – sajnos, vagy nem sajnos- az ilyen éretlen, mindenre érzékeny lélek kíváncsiságába kapaszkodnak bele az ész érvekkel szemben álló, az iskola rendjét felborító kesze-kusza kamaszérzelmek, melyek a szabad önmegvalósítást és féktelen kreativitást hirdetik; láncok és korlátok szorítása nélkül. Ebbe a hormonháborúba avatkoznak bele a pedagógusok a maguk eszközeivel, próbálják fegyelmezni a lázadó ifjúságot, csillapítani olthatatlan szomjukat a veszély iránt, megmutatva nekik, hogy a biztonság, vagyis a tudás jövőjük legtermékenyebb vetőmagja. Teszik ezt több-kevesebb sikerrel. Ki hamarabb azonosul törekvéseikkel, kit később csap meg a változás szele.

A szerepek kialakulása nélkülözhetetlen összetevője egy osztály életének. Ennek egy olyan szereposztásnak kell lennie, amelyet tudat alatt mindenki elfogad, amelyben mindenki jól érzi magát. Ezek észrevétlenül és kimondatlanul kialakulnak. Tisztázódik, ki a szószóló, ki a háttérember, ki irányító, ki irányított, ki egyéni fajta, ki „csapatjátékos”, ki felbujtó és ki kibékítő. Egy életközösség normális működéséhez minden embertípusra szükség van, hisz erőik, energiáik ellensúlyozzák, kiegészítik egymást az egészséges egyensúly érdekében, amelyet úgy hívunk, harmónia. Természetesen a szimpátiák hullámhossza nem nyílegyenesen közlekedik. Tulajdonképpen ebből fakad a legtöbb összetűzés az oktatási intézményekben.

A legnagyobb szükség arra lenne, hogy habár senki sem kötelezhet minket arra, hogy mindenkit szeressünk, mindenkit úgy kell elfogadnunk, ahogy van, és amilyen. Véleményeink, személyiségeink differenciája mozgatja a világ rugóját. Mindenkinek meg kell adnunk a jogot, hogy más legyen, mint mi. Ha egyformánk lennénk, az sokkal több konfliktust szülne, mint így, hogy különböző értékeken osztozunk. Egy kulturált, jó időben, jó helyen zajló vita építő jelleggel is hathat ránk. Kiállunk saját igazunk mellett, de tiszteljük más nézeteit is egy adott témáról. Rájövünk, hogy mi mindenhez van tehetségünk, és mik a hiányosságaink. Felismerjük, hogy mikor bontakoztathatjuk ki képességeinket, mikor kell másoknak teret hagynunk. Feszegetjük határainkat, felállítjuk saját mércénket. Mert végellenben az a fontos, hogy önmagunknak megfeleljünk. Ha ez megtörténik, nem törnek ránk olyan érzések, mint féltékenység, vagy szorongás. Mert tudjuk, hogy mindenki olyan kupont kapott a sorstól, amelyet előbb utóbb, de beválthat a megfelelő helyen és időben.

 

Kergetjük a vágyainkat, elképzeléseinket. Képzeletünkben kirajzolódik a megálmodott jövő megvalósítandó tervei. Úgy gondolom, nincs alkalmasabb, hatásosabb ingerkörnyezet a siker-és kudarcélmények megélésére, emberi kapcsolataink kiépítésére, ápolására, értékrendünk felállítására, mint a sokak által retteget, viszont hosszú távon hasznosnak bizonyuló, tantermekből és hosszú folyosókból álló Szociológiai Paradicsom, ahol a legtöbbet szerezhetünk és legtöbbet veszthetünk, az ellentétek összeütközési és hasonlóságok összekapcsolódási helye, az iskola.

 

Németi Anna Ildikó 12.a