precizbanner

helyijárat

2019. augusztus 25. vasárnap

Katalin Motel és Étterem

Berettyóújfalu, Király-Hágó u. 22.

06 (54) 401-537

06 (20) 421-9411

INGYENES házhozszállítás!

"B" menü a helyszínen:

Húsleves csigatésztával

Rántott szelet vegyes körettel

HETI MENÜ ÉS ÉTLAP


piri2
Bessenyei ltp. üzletsor

(Jenci konyhája helyén)

06 (30) 596-1883

06 (30) 260-6040

INGYENES házhozszállítás!

Vasárnap a főzés szünetel

HETI MENÜ ÉS ÉTLAP

ilonatavasz2019  

ablakállásmuszakiboltallas

 

Elöljáróban néhány szó az új rovatunkról:

Sorstragédiáktól hemzsegő XX. századi történelmünk még napjaink társadalmában is súlyos mentális-érzelmi törésvonalak forrása. A nemzet kivétel nélkül valamennyi rétegét kemény próbák elé állító évszázad összes tragédiája, sérelme és traumája csaknem 20 év a XXI. század felszíne alatt azóta is kibeszéletlenül fortyog a magyar néplélekben. A legfőbb probléma, ami miatt a század megosztó időszakai körül tűzszünet nélkül folyik a verbális polgárháború, a hiteles kommunikáció és az egymás iránti türelem teljes hiánya, megspékelve egy nem létező, vagy túltolt optimizmussal is csak alsópolcon vegetáló vitakultúrával. Tovább tetézi a problémát az az elképesztő méretű félretájékozottság, melynek táptalaja általában a különböző szubkultúrák és politikai szekértáborok tudatos ferdítése, conteokból való túladagolása.

Éppen ezért a Törésvonalak rovat célja nem lehet más, mint olyan elbeszélési módot találni, ahol az érzelmi-indulati háttérből lefaragva egy objektívebb és életszerű képet tudunk felvázolni ezen felettébb kényes témákról. Illúzióink persze nincsenek, a sebek begyógyulása garantáltan beletelik még néhány évtizedbe, azonban ha csak egy ember elfogultságát, ne adj isten indulattól való fröcsögését sikerül felszámolni, akkor már bőven megérte.

Hölgyeim és uraim, kezdődjön tehát az állóvíz-centrifuga, induljon a rovat!

Első témának mindjárt mélyvízbe ugrunk, megosztó időszakaink toronymagas listavezetőjével, a Kádár-rendszerrel, azon belül is az államadóssággal, az ország első devizahitel-válságával és a hozzá kapcsolódó túlfogyasztás illúziójával nyitjuk ki pandora szelencéjét. Mindenkinek jó olvasást kivánunk!


„Nem a zsemle kicsi”...-a túlfogyasztás mítosza, avagy a kádári devizahitel bukta

 Ha van olyan időszaka a magyar történelemnek, melynek értékelése még egy társadalmi földcsuszamlásokkal teletűzdelt XX. századból is kimagaslóan darázsfészek tud lenni, akkor az a Kádár korszak. Ha azt mondjuk, megítélése erősen ellentmondásos, azzal még csak takaréklángra sem tettük a diskurzust: napjainkban is teleobjektívvel vagyunk kénytelenek keresni azt a vegyes életkorú társaságot, ahol Kádár János, és a róla elnevezett korszak témája hangerő-és vérnyomás-emelkedés diszkrét kíséretében ne lenne képes fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal megugrani az ingerküszöböt. Amíg egyeseknek ez az időszak a létbiztonság, társadalmi felemelkedés és biztos egzisztencia miatt jelent kellemes nosztalgiát, addig sokaknak a vagyonelvétel, kisemmizés, zaklatások, és a Kádár-kolbász behatóbb ismeretétől vannak nyomasztó emlékei. A párhuzamos valóságok sajátos jellege alól szűkebb hazánk sem volt kivétel: a stabil anyagi háttér és garantált munkahely nyugodt tudatával életüket háborítatlanul élő emberek Berettyóújfaluban is éppúgy megtalálhatóak voltak, mint azok a hatalmat hátukon tartó káderek és nem éppen humanoid-szabad bölcsész típusú karhatalmisták, akik emberek meggyilkolása, félholtra verése, zaklatása és egyéb lélekemelő tevékenységeit zsíros vezetői beosztásokkal honorálták. És bizony a rendszer számkivetettjei is jelen voltak, többek között azok is, akik-napi rutinná váló agyba-főbe verésüket követően persze- diplomával a zsebükben még kőműves-segédmunkás állást is csak több száz kilométerrel arrébb tudtak találni, akiknek házát vérlázító módon úgy kobozták el, hogy az 56-os forradalom ideje alatt nagylelkűen visszaadták, majd a megtorlás időszakában egy laza tollvonással újra elvették…A különböző társadalmi bolygók jelensége már magában a korszakban beleivódott a nemzet szövetébe, és sajnos még jónéhány évtizedig benne is marad, csakúgy, mint maga a kádár rendszer jellege. És éppen ez az. Az a bizonyos jelleg, és utóhatásai, ami tüzetes átvilágítás után azért nüansznyit a szimpatizánsok között is árnyalhatja a romantikus ideál képet, és mindezek után remélhetőleg a Kádár korszak reális megítélése még köreikben sem kizárólag egy kellemes Metro koncerttel egybekötött csillebérci vursli légkörében agonizálva képzelhető majd el.

Ismert a tény, amit már megannyi történész és pszichológus tengernyi szakirodalomban megállapított: egy három és fél évtizedes időszaknak legalább kétszer annyi időre van szüksége, míg a kádár kori mentális, érték és gondolkodásbeli reflexek végleg kioldódnak a társadalomból. Ha pedig számításba vesszük azt a sajnos nehezen megkerülhető tényt, hogy bizonyos politikai erők a rendszerváltástól kezdve egészen napjainkig-főleg az idősebb korosztályban befogadásra találva- tudatosan igyekeznek kádári reflexeket előhívni, többek között, amikor közgazdasági alapismereteket látványosan mellőzve, populizmussal csurig töltve követelnek a ’90-es években még mára, napjainkban már tegnapra nyugat-európai béreket, nyugdíjakat és életszínvonalat, effajta szociális bujtogatással próbálva meg kádár-nosztalgiát hazudni, addig sajnos ez az elévülési idő jóval tovább tart majd hat-hét évtizednél. Persze, nyilván a politika egyfajta társadalmi tükörkép, csakhogy ez nem jelent felmentést azoknak a demagógiában utazó kalandor politikusoknak, akik az anyagi és létbiztonságra való igényt kihasználva egy letűnt diktatúra karakterét táplálva próbálnak meg XXI. századot blöffölni.

A kádár korszak tehát politikai értelemben ugyan 89-ben lezárulhatott, a kádárizmus azonban akarva-akaratlanul, tudatosan vagy a korszellemmel sodródva, de a lelkekben és a fejekben tovább folytatódott.

Telefonkönyv vastagságú lenne a lista , ha a kurzus összes bűnét fel szeretnénk sorolni, kezdve a rendszer vérben és árulásban születésétől, a forradalom leverését követő, áldozatszámban és brutalitásban még Haynaut is messze überelő megtorlásoktól, a több százezer emigrációba kényszerülőktől, a TSZ-be bepofozott parasztok tömegétől, hogy csak a legismertebbeket említsük.  Ezek a társadalmi földcsuszamlások önmagukban is bestiális bűncselekménynek számítanak, és ez „csak” azok ellen irányult, akik származásuk vagy hatalomnak nem tetsző magatartásuk miatt szembe kerültek a rendszerrel. Ami azonban ezeknél a gyalázatoknál is súlyosabb merénylet volt a nemzet ellen, ami egy komplett népet megmérgezve a legsemlegesebb magatartással sem lehetett kibekkelni, amivel napjaink társadalmi immunrendszere kibeszélés és szembenézés híján se kiköpni, se lenyelni nem tudván látványosan képtelen mit kezdeni, az az emberek tudatában való rombolás volt. Örök érvényű a mondás: lázadni csak olyan nemzet képes, amelyik szereti és becsüli önmagát, büszke múltjára és jelenére. Ha ezek az alapértékek megszűnnek, ott az ellenállás is véget ér. Sajnos ez a felismerés volt a rendszer hatalompolitikájának leghatékonyabb része, melyet a magyar néplélekre tűpontosan alkalmazva, bármilyen rebellis mozzanatot akármelyik brutális ÁVH osztagnál hatásosabban felszámolva tették passzív parkolópályára a magyar társadalmat.

A nemzeti identitás felszámolása, az egészséges büszkeség és önkép módszeres leértékelése, a külhoni magyarság elleni alantas uszítás, a társadalomban már addig is jelen lévő devianciák, alkoholizmus, korrupció, széthúzás, a közvetlen anyagi gyarapodás elérésének cinizmusra, sunyi gátlástalanságra, felelőtlen önpusztításra épülő mintáinak- hatványra emelése, a „kicsik vagyunk” elvre épülő szervilis lelkivilág-ez volt a legsúlyosabb károkozás! Az önutálat és hajlott gerinc mentalitás társadalomba való integrálása makacsul tartva magát napjainkban is jelen van, hogy a nemzet kollektív tudatában azóta is szakadatlanul fejtsen ki szellemi kútmérgezést.

Önmagunkra lelki terápiát alkalmazva épp itt az ideje tehát farkasszemet nézni és tisztába tenni ezeket az eltorzult beidegződéseket. Mivel a téma óriási, az előbb felsorolt, nem kevés erkölcsi-szellemi deficitet okozó dolgok mindegyikéhez lehetne írni egy-egy laza kisregényt, kezdetnek a túlfogyasztás hazug mítoszát, és a hozzá leválaszthatatlan gazdatestként kapcsolódó államadósság kérdését tárgyalnám, mint egy eléggé népszerű, de mégis félreértelmezett, hamis konszenzust.

A történet sokak számára jól ismert: 1973 és 89 között az ország a folyamatos külföldi kölcsönfelvételek miatt olyan brutálisan eladósodott, hogy a magyar államháztartásban a szufficit költségvetés körülbelül ezzel a fogalommal együtt is csak egy délibábos álom.

A korszak uralkodó narratívája szerint a hitelfelvétel oka nem más, mint a későbbiekben a propaganda által 0-24-ben orrvérzésig a köztudatba sulykolt dogma, azaz a magyar társadalom túlfogyasztása. A kor értelmiségi holdudvara és kézivezérelt gazdasági megmondóemberei az adósság probléma forrását a lakosság hedonista életvitelében és felelőtlen fogyasztási szokásának ősbűnében vélte felfedezni, sajnálatos tény hogy ez a nem túl magasröptű teória sok helyen még napjainkban is tartja magát.

És itt jött el az emelkedett pillanat, amikor fénysebességgel vetekedve, robbanásra kész aortával vagyunk kötelesek helyreigazítani: ez az állítás egész egyszerűen nem igaz, nem több egy alattomosan mérgező ócska átverésnél. Ehhez az adósságlavinához a magyar társadalomnak az égadta világon semmi köze.  A szélhámosság mögött a magyar nemzeti jegybank több évtizedes ámokfutása, gazdasági szakembereinek titulált, valójában még harmadosztályú szervilis pártkatonáktól is dilettáns kamikaze politikája állt, aminek minden katasztrofális következménye és felelőssége egy az egyben lett áthárítva a társadalomra. Nem mellesleg az a vérlázító cinizmus is sokatmondóan árulkodó, ahogyan a hatalom kidobta nyakából a terhet. Ha a túlfogyasztás ormótlan hazugsága még igaz is lett volna, a kor embere teljes joggal tehette volna fel a költői kérdést: az a rendszer, amelyik alapvetően várja el az emberek közügyektől való távolmaradását, hatalomba maradása zálogaként ösztönzi a társadalmi passzivitást, az a rendszer milyen alapon várja el a „ dolgozzál, egyél-igyál, minden mást majd intéz állam bácsi helyetted” elven szocializálódott generációktól bármilyen pénzügyekkel való tájékozottságot?

Nézzük az ördögi részleteket!

1973-at írunk. A 68-as reformok (nem árt hangsúlyozni, szocialista blokkon belül számított csupán reformnak, egy normális piacgazdaságban kb. A 0. és az 1.lépcsőfok közötti szintet ütötte meg) kezdtek beérni, a kérdéses évig egy egyensúlyőrző 5-6%-os gazdasági növekedést sikerült produkálni. Az államadósság ekkor 1,5 milliárd dollár, ami mind a szocialista blokkon belül, mind világgazdasági viszonylatban elhelyezve átlagosnak mondható. Az évtized elején bekövetkezett olajár-robbanás után az áremelkedéstől megrettent hatalomnak döntenie kellett: vagy visszafogják az addigra a társadalomnak tendenciaként lekommunikált növekedést évi 3-4%-ra, vagy az addigi innovációt, de legalább stagnálást továbbra is legfőbb prioritásként kezelve hitelből finanszírozzák tovább, annak minden következményével együtt. Az egész rendszer 56 utáni konszolidációja úgy ahogy van a legvidámabb barakk életszínvonal politikáján alapult, joggal rettegtek attól, ha ez kiesik, akkor minden borul. A diktatúrára felhúzott jóléti szocialista rendszer máza, élén egy szerény Csepeli gyármunkásnak eladott népbarát vezető alakja villámgyorsan lepereg, és megint csak nem marad más, mint a véres valóság, hogy ez a rendszer bizony nem demokrácia, és főleg nem a népé. Nem volt tehát még mérlegelés sem, melyik verzió mellett döntenek. Saját hatalmuk hitelből való finanszírozása-ez volt tehát az eredeti elgondolás- a cikk végére látható lesz, mennyire nem jött össze.

Ebben a kíméletlen tényektől hemzsegő adósság-történetben bagatell információnak tűnhet, de annyira mégsem az: itt van mindjárt két sürgős eloszlatásra váró tény, mely a későbbi hivatalos indoklás, reálisabban nézve inkább önfelmentés alapjául szolgált, kitűnő példával rámutatva, miért is olyan veszélyes dolog a féligazság.

 1.Az olajárak emelkedése után az olajexportáló országok dollár likviditásbősége miatt a valuta kereste helyét a világpiacon,-eddig igaz- így a hitel elkerülhetetlenül utol érte volna Magyarországot is. Ezzel szemben a kölcsönök döntő része mindvégig svájci frankban, és nem dollárban lett felvéve.

  1. Az olajár robbanás a világpiaccal együtt hazánkba is villámgyorsan gyűrűzött be, a nagyobb baj elkerülése végett gyors cselekvésre volt szükség, az egyetlen életképes döntés a hitelfelvétel volt. Ez az állítás bizony még féligazságnak sem szalonképes, mivel a hétköznapokban is érezhető olajár emelkedés Magyarországra -a többi KGST országgal egyetemben- csak 1975-től jelent meg, ennek ellenére az állam már a 74-es évben csurig van töltve adóssággal….

Maradt tehát a hitel, nem meglepő, de mégis érdemes megemlíteni:, (mivel a későbbiekben pontosan ez az eljárás fog kegyetlenül visszaütni): ahogy a Kádár rendszerben minden lényeges kérdésben, szakmai szempontok helyett ebben az ügyben is a politikai szervilizmus irányába hajolt a libikóka.A  tanácskozásokon
Indoktrinált közgazdászok párás szemekkel levegőt kapkodva, orral térdkalácsot verő bólogatásokkal éljeneztek a nagyszerű ötleten. Az akkori közgazdász társadalomból összesen kettő! ember merte azt mondani, hogy ez az út életveszélyes. Az egyik Lóránt Károly, az országos tervhivatal közgazdásza, aki körülbelül bruttó 3 perc alatt egy kockás lapon kiszámolta, hogy bizony elvtársak ez az út nem járható. A másik ellenző László Andor akkori jegybankelnök volt. Másnap már egyiknek sem kellett bemenni dolgozni..
Azt is fontos leszögezni hogy ebben a kérdésben személyesen Kádárt terheli a felelősség, nem volt közvetlen presszió Moszkvából. Folyamatos kutatásoknak hála egyre inkább kirajzolódik egy teljes kép a rendszerről, és bizony kijelenthető, a 70-es évektől kezdve a blokk többi vezetőjéhez képest is sok mindent ráhagytak. És akit talán még Kádárnál is súlyosabb felelősség terhel, a közvéleményben nem annyira ismert Fekete János, a magyar nemzeti bank 1968-88 közötti alelnökének személye, az adósságfelhalmozás gyakorlati megvalósítója és irányítója. Az alelnöki tisztség ne tévesszen meg senkit: László Andor félreállítása után Fekete a gazdasági élet vetélytárs nélküli uralkodója, a magyar nemzeti bank teljhatalmú ura, akinek tanácsaira Kádár is előszeretettel hagyatkozott. A korszak hazai pénzügyi szférájában félistenként tisztelt Fekete tevékenységét ma már objektíven megítélve nem kóborlunk a nagyotmondás mezejére, ha inkább tekintjük az ország XX. századi gazdaságának és a magyar nemzeti bank történetének egyik legkártékonyabb figurájának, mintsem páratlan képességű közgazdász zseninek.

A hitelt felvették, mint ismeretes ez 89' re lett húsz milliárd dollár. Ennek a hitelnek a legnagyobb része árfolyamveszteség és felhalmozott kamatteher, a növekményből kb. 1-1,5 milliárd dollár lett "beépítve" a gazdaságba (ez szintén nem jött össze) ez sem mond sok újat. Viszont ahol érdemes leragadni, az az árfolyamveszteség, mint egy könnyen félreérthető fogalom, aminek kapcsán egy pénzügyekhez laikus ember sokszor még most is egy hitellel kéz a kézben járó, elkerülhetetlen rossz fogalmára gondol, holott ahhoz a gigantikus árfolyambuktákhoz, amit a magyar állam elszenvedett, bizony nagyon is kellett a jegybanki dilettantizmus. 

Az adósság tekintélyes része svájci frankban volt lejegyezve, utána következett a dollár, de szerepet játszottak más devizák is, mint például a német márka és a japán jen. Amikor ezek a devizák felértékelődtek a dollárhoz képest, akkor az adósság is nőtt dollárban mérve.

A jegybank pedig az egymást követő hitelfelvételeknél sorozatosan rosszul választva devizát,: minden alkalommal azt a pénznemet favorizálta, amelyik erősödött a dollárhoz képest:

  • 1973 és 1980 között a frank közel két és félszeresére erősödött, a jegybank csakis svájci frank alapú hiteleket vesz fel,
  • 1981 és 1984 között a dollár erősödött; természetesen az újabb kölcsönöket ebben az időszakban csakis dollárban jegyzik,
  • 1985 után pedig a jen és a márka értéke megduplázódott a dollárhoz képest, naná, hogy a magyar állam az előbbi két valutában szeretne tovább adósodni.

Ez a paranormális stratégia azzal a már hetvenes években is megmosolyogtatóan harmatgyenge magyarázattal volt indokolva, miszerint az ekkor már végtelenül nyitott likvid világpiac korlátokat állítva egy adott időszakban csak egy fajta devizában nyújt hitellehetőséget. Ezen a felszínes magyarázaton persze az adott kor adott rendszerében nagyon nincs mit csodálkozni, jóléti szocialista állam ide vagy oda, kormányintézkedések részletes beszámolóival még a legvidámabb barakkban sem untatták az igencsak vékonyra faragott nyilvánosságot. Még inkább súlyosabb kérdés volt az árfolyamgát elmulasztása: ha gyermeki naivitással helyt is adunk a korlátozott hitelkínálat magyarázatnak, akkor is adja magát a kérdés: ha a jegybank számára a legkedvezőtlenebb devizanem volt csak elérhető, miért nem fedezte le magát rögzített árfolyamú kötvényekkel? A fix árfolyamgát szolgáltatása ezekben a periódusokban már elérhető lett volna, ha van rá akarat, de nem volt. Ennek oka a későbbi évtizedekben hazánkban és a világban is számos pénzügyi összeomlást generáló csapdahelyzet, az „olcsó” hitel ördögi csábítása volt, aminek a jegybank vezetése sem igen szeretett volna ellenállni. A választott erős devizákban ugyan rövidtávon alacsonyabb volt a kamat, ami némi nyereséggel is párosult, ám a megtévesztő villámsikerek után azonban az a bizonyos mérleg negatív szakaszba menetrendszerűen átfordulva irdatlan adósságnövekedést hozott. Magyarország első devizaválságán tehát nem a kétezres években, hanem már bő három évtizeddel előtte, egy amatőr és felelőtlen jegybank politikának köszönhetően félig-meddig titokban, lábon kihordva, de már a 70-es évektől kezdve átesett. Az „olcsó” devizahitel egy alaposabb pénzügyi ismeretekkel nem rendelkező hétköznapi ember számára vonzó lehetőségként feltűnve elnézendő, egy papíron profi közgazdászokból álló jegybanki vezetéstől azonban már korántsem bocsánatos bűn. Azokat az időnként fel-fel bukkanó közgazdászokat, akik felemelték szavukat az öngyilkos árfolyamtaktika miatt, menetrendszerűen távolították el pozíciójukból. Volt aki egy sima elbocsátással megúszta, de akadt olyan szakember, akiből makacs reklamálása miatt ügynököt kreáltak, effajta zsarolással bírva elnémulásra. Az árfolyamveszteségek miatti növekvő adóssághegy már a hivatalos kimutatásokban is egyre csúnyább képet mutatott, ennek kozmetikázására eleinte az egyszerű de nagyszerű megoldást választva a veszteségeket egész egyszerűen nem jelentették meg a mérlegben, a kortársak ezt nevezték „vonal alatti tételnek”. Később taktikát váltva a deficit nagy részét a külkereskedelmi hiányhoz könyvelték el, ezzel egyidejűleg kezdve pedzegetni a lakosság irányába a „túlfogyasztás” problémáját, elindítva útján a máig ártalmas hazug mítoszt. Megtehették, hiszen a számviteli svindlik után már az adminisztrációban is ott volt a formális „bizonyíték”: a lakosság bizony túlfogyaszt. 

Legfrissebb kimutatások szerint a 89-re 20 milliárd dollárra duzzadó államadósság döntő részét, számszerűleg körülbelül 15-16 milliárd dollárt! a rosszul megválasztott devizahitelezés tette ki.

 Ha pedig megvizsgáljuk az adósság növekmény részét, tehát azt az összeget, pontosan szólva 1,5 milliárd dollárt, amit a hivatalos verzió szerint magunkra költve be lett építve a gazdaságba, akkor máris itt az újabb svédcsavar. Ezt az összeget ugyanis nem az egészségügyre, oktatásra, vagy más növekedést serkentő ágazatokba tették bele, ez a pénz úgy ahogy van olajár-kompenzációra ment el.
Magyarul: ez a pénz be sem jött az országba! Hasonlóan egy talponálló restihez, ahol a postás a hitelben úszó vendég fizetését egyből a kocsmárosnak viszi, amerikai bankok ezt az összeget közvetlenül az olajvállalatoknak utalták , ebből a pénzből nemhogy a magyar társadalom, de még a magyar kormány sem látott semmit. Ennyit a növekményről.

A tartozások végeláthatatlan felvétele a pénzügyi függőség mellett mintegy árukapcsolásként hozta magával az új politikai érdekszférába sodródást. 1982-ben Magyarország -szocialista országként némi diszkrét bájjal- tagja lett az IMF nemzetközi valutaalapnak, a Budapestre érkező Jacques De Larosier vezérigazgató a Kádárral való tárgyalás során nem éppen rózsalovag módon közölte: az ország „sikeresen” eladósodott, a továbbiakban a magyar kormány Lenini út ide, dolgozó nép oda, a szovjetfüggés színpadi díszletei mögött lesz köteles az ő utasításaikat szem előtt tartani, ha nem szeretnének álamcsődöt. Az a vércinikus válasz, amivel Kádár reagált, és tulajdonképpen az egész rendszer jelleg benne volt, még az IMF vezetőt is megdöbbentette: mivel évszázadok óta mindig elsőrendű birodalmi seggnyalók voltunk, így most is várjuk az új „gazda” parancsait, és ő, mármint Kádár, garantálja, hogy nagyon elégedettek lesznek majd velünk e parancsok végrehajtását illetően. Marx valószínű bőszen foroghatott sírjában, teljes joggal, tőke című munkája e folyamatok alatt lett kicserélve egy tányér krumplilevesre. Parttalan eszmetörténeti vitákba nem belemenve, azért a szocializmus hívei is beláthatják, a mindig pontos kórképet mutató pesti humor ezúttal is találóan fogalmazott: „a szocializmus a kapitalizmusba való leghosszabb átmenet”-és valóban. Illetve a Kádári reakcióval azért Márai Sándor szavai is szembe szöknek, „már nem az eszmét védik, hanem a zsákmányt”-és persze a hatalmat.

  Enyhe sokkterápiával felérő témánkban talán már el sem éri az ingerküszöböt a jegybank rossz hitelkihelyezéseinek ténye, amivel az állam – harmadik világbeli országoknak kölcsönözve, melyek nagy része fizetés helyett csődöt jelentett - összesen 3 milliárd dollárt bukott. A gazdasági csőd kialakulásában a politikai mellett a  jegybanki vezetés felelőssége is egyértelmű tehát- a róluk való legjóhiszeműbb feltételezésben is alkalmatlannak kell őket minősíteni-ez a minimum. Az a több évtizedes fiskális alkoholizmus, az utánam a vízözön elv  pénzügyi gyakorlatába való átültetése vezetett oda, hogy napjainkban az egy személyre jutó 6 millió forint adósságból 3 milliót még mindig ennek a kurzusnak köszönhetünk, utólagosan is terhet rakva a kádári kisember és nem annyira kádári gyermekére egyaránt.  Külön érdekesség Fekete János személyének rendszerváltás utáni mosdatása, miszerint a jegybank alelnöke csak a hitelek megszerzésében vett részt, a felhasználásukba már nem volt jogköre beleszólni. Egyrészt, mint az bemutatásra került, már a hitelek kiválasztása is szarvashibának bizonyult, itt már kibukik Fekete felelőssége, másrészt mindenki fantáziájára bízom, mennyire életszerű az, hogy a hazai pénzügyi szektort Aczél Györgyöt felülmúló magabiztossággal irányító tótum-faktumának ne lett volna beleszólása abba, milyen célokra használják fel mondjuk a másfél milliárd dolláros növekményt….

Ami pedig a giga hátralékot illeti, az államadósság egy részének elengedését 90’-ben részben gyávaságból fakadó rövidlátás, részben nagyhatalmi lobbierő hiányában a diplomáciai iszapbirkózásokban alulmaradva, óriásit hibázva elmulasztottuk, a lengyelek pedig egy teljesen más utat bejárva - hathatós amerikai segítséggel persze - kiharcolták, de ez egy külön történet…

Így a spirál gördült tovább, a 90-es évek közepére elérve a 25 milliárd dollárt. Az adósságot tehát teljes egészében örökölte meg a rendszerváltás, vele együtt a társadalomba beleégetett túlfogyasztás eredetmítoszával együtt. A fejekben való rendrakás, mint alapvető nemzeti minimum helyett azonban öt évvel az átkos rendszer eltűnése után a lakosság ismét állítólagos fogyasztási túlkapásairól hallva szenvedett el szellemi atrocitást. A társadalom számára brutális megrázkódtatásokat hozó, történelmünkbe a rendszerváltás utáni legnagyobb költségvetési kiigazításként bevonult Bokros csomag fő gazdasági-ideológusai mélykádári reflexeket pengetve ismét a magyar emberek felelőtlen hedonizmusában látták minden baj okozóját, ezzel legitimálva a kiigazítások szükségességét. Nem beleszállva a Bokros csomag részleteibe, mennyire volt szükséges, hasznos és hosszútávon hatásos-egyrészt mert egy külön és hosszú téma, másrészt egy darázsfészek egy napra bőven megteszi-a lényeg, amit - talán Bokros Lajost leszámítva - nincs az a közgazdász, aki elvitatna, a drasztikus megszorításoknak számos kiváltó oka volt, de túlfogyasztás, na az biztos nem. A lakosság felelősségének ismételt előszedése sokkal inkább mozgott politika motiválta szálakon, mint valós tényeken.  Egy rövid időn belül a társadalomba injekciózott kíméletlen megszorítócsomagot sokkal egyszerűbb volt ismét a lakosság felelősségével lekommunikálni, mint részletekbe menő magyarázatba bocsátkozni. Ezzel a finoman szólva is „morálisan ingoványos” kommunikációs blöffel, sajnos a már bevált „túlnyújtózkodó” bűntudat recepthez visszanyúlva a túlfogyasztás jelensége ismét bele lett billogozva a magyar társadalomba.

 Összefoglalva tehát, a kádári kurzus saját hatalmának finanszírozása céljával vágott bele a hitelprojektbe, amit aztán saját rövidlátása és hozzá nem értése miatt pénzügyi katasztrófába torkollott, dilettantizmusának következményeit pedig a túlfogyasztás meséjével gátlástalanul a társadalomra áthárítva azóta is generációk fizetik. A tények ismeretében azonban látható, bűntudatra egyik nemzedéknek sincs oka.  A korszakra személyes érintettség révén kellemes romantikával gondolók is beláthatják, kötelesek vagyunk egy teljes képet nézni, márpedig abban a mephistói alkuban, mely kimondatlanul köttetett Kádár János és a magyar társadalom között, nem csupán a biztos megélhetés és életszínvonal, hanem a cikkben felsorolt negatívumok is vastagon benne vannak.

Ha valaki tisztánlátását elősegítettük örülünk, ha valakit elgondolkodtattunk, szintúgy.:)


A szerzőről:

Törésvonalak címmel új ismeretterjesztő vitasorozat indul XX. századi történelmünk, nemzeti sorstragédiáink és megosztó időszakaink kibeszélésére. Az ötletgazda a Bihar Múzeum történésze, Bagdi László, aki a XX. századra specializálódva, az ellentmondásosan megítélt rendszerek „szerelmeseként” ezen időszakok minél alaposabb átvilágításában találta meg a kihívást. Hiszi, a történész szakma legfontosabb küldetése a kapcsolatteremtés, egyfajta közvetítő szerep a történettudomány és a laikusok világa között. Véleménye szerint napjaink  társadalmának égető szüksége lenne identitástudatának, büszkeségének és reális önképének visszaadására, mindezek nélkül egy nemzet hosszú távon működésképtelen, széthullik. A történészek ehhez az összetartó értékteremtéshez járulhatnak hozzá az ismeretek közérthető, de mégis színvonalas, valamint a kor kihívásaihoz alkalmazkodva nemegyszer formabontó stílusú átadásával. Legsürgetőbb feladatnak azokat a magyar történelemi tudatba XX. században beleégetett hamis narratívák, dogmák és féligazságok kiradírozását tartja, melyek még napjainkban is mérgezik a kollektív emlékezetünket.   

Hozzászólások   
0 #1 Kiss Tamás 2019-07-04 13:09
Gratulálok a szerzőnek! Helyi szinten mindenképpen hiánypótló írásról beszélhetünk, nagyszerű dolog, hogy megszületett. Az pedig, hogy egy történész írta, külön örömteli számomra (is). A tények, ténybeli összefüggések feltárása mellett kiválóan felhívja a figyelemt arra, hogy több évtizedes, kollektív traumáról beszélhetünk, amelynek kibeszélése máig nem valósult meg - legfeljebb csak töredékesen. A magyar társadalomnak szüksége van arra, hogy kollektív sorkérdéseit folyamatosan közbeszéddé tegye. Így talán van esély arra, hogy visszatérjünk újra ahhoz a szellemi talapzathoz, amely egykoron oly naggyá és sikeressé tett minket.
Idézet
Szóljon hozzá!