A Bihar Vármegye Képgaléria ad otthon annak a kiállításnak, amely Nemes Sándor fafaragó alkotásait mutatja be az érdeklődők számára. A kiállítás megnyitójára 2018. május 25-én, a Berettyóújfaluból Elszármazottak Napja nyitórendezvényeként került sor.
" 1951-ben a Nagysárréten, Biharnagybajomban születtem. Gyermekkoromat szülőfalumban és Karcagon töltöttem. Erdészetet tanultam és az is lett a 
foglalkozásom. 1987-ben úgy éreztem, választanom kell az erdő és az engem árnyékként kísérő famívesség között. Azóta oktatok, alkotótáborokat szervezek és vezetek, könyveket írok, de legfőképpen faragok. Hogy alkotói életutamon elindultam, azt kiváló mesteremnek, Bíró Lajos debreceni festőművésznek köszönhetem. A sors rengeteg érdekes, értéket teremtő emberrel hozott össze. Az ő szakmai tudásuk, szakmaszeretetük, önzetlen emberségük és hazafiságuk mutatott nekem is utat, állított mértéket és irányítja lépteimet. Megtanultam, hogy semmilyen diploma, kitüntetés, ösztöndíj nem pótolja a saját tapasztalatot. Ennek révén teremthet csak az ember olyan művet, amely túléli az idők múlását. Nem halhatatlanságra gondolok, hanem az érthetőségre, "megemészthetőségre". Az az én dolgom, hogy olyan alkotásokat készítsek, amelyek mellett szívesen járnak az emberek, mert közérthetők és a magukénak érzik őket.
Munkám során szívesen merítek népi motívumaink bőséges kínálatából. Műveim zöme életfa. Sokan nem tudják, mekkora felelősséget vesz magára, aki ősi motívumokkal foglalkozik. Motívumaink rendszere valójában képírás, nem csupán díszítmény, mint sok európai népé, olyan vizuális jelrendszer, amelyből olvasni lehet. Sokszor látom, mekkora zavart okoz a használatuk annak, aki nem ismeri őket. Ha nem értelemszerűen, jelentésének megfelelően kapcsolja össze a jeleket, alakilag, formailag is zavaró, a szemet bántó kép lesz az eredmény.
emmilyen egyesületnek, szövetségnek, muvészeti társaságnak tagja nem vagyok. Nem nekem való a keretek közé igazított "alkotói szabadság". Látom, hogy az alkotók is sokszor lenézik egymást, gyakran a szemfényvesztők kerülnek előtérbe. Tisztában vagyok vele, hogy "ügyeletes művész" nem lesz belőlem. Én nem a korstílust, a divatot követem, nem a politikai kívánságokat faragom fába, hanem saját magunkat. Mi magunk vagyunk a motívumok, a tulipánok, a rozetták, a levelek és indák, s ha ki nem veszünk, az életfák is.
A teremtő megáldott azzal a képességgel, hogy termékenyen tudjak dolgozni. Nem csinálok csudát, csak a nemzeti kultúránkból rám eső rész ápolását vállaltam. Ez viszont kötelességem."
forrás:
Országépítő 2005/4.szám
Az eseményen Kolozsvári István Berettyóújfalu kulturális menedzsere mondott ünnepi köszöntőt, melyet változtatás nélkül teszünk közzé:
A Hagyaték című regényében Wass Albert a következőre figyelmeztet:
„Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökérnek a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal... De akinek nincs gyökere, az elvész.”
Mi, akik most itt vagyunk, ebben a teremben, nem vagyunk fenyegetve ettől a veszedelemtől. Ki merem jelenteni, hogy Berettyóújfalu, a város közössége, az önkormányzat, az intézmények és a civilek tevékenysége azt igazolja, hogy ez a gyökér erős. El szoktuk mondani, hogy berettyóújfalui sajátosság, hogy az itt élők nagy százaléka eredendően nem született berettyóújfalui. Ez a város nagy áteresztő erővel rendelkezik. Megszül vagy befogad. Majd megtanít, kiképez, munkáltat, meggyógyít és elereszt. Mi, akik ideszületve vagy idekerülve itt ragadtunk, egy célt keresünk: hogy ez a város megtartson.
A mai alkalommal Nemes Sándor famíves jött haza, hogy megmutassa, a gyökér és a levél között mi minden lakik a fában. Ahogy a meghívó hátlapján olvashatjuk: számára a fa az anyag és a szellem, a föld és az ég közötti kapcsolat. A mindenség, az emberi élet tükre: az életre fakadásé, a növekedésé, az elmúlásé és az újjászületésé. Az előzőekre gondolva talán egyet nem tud: vándorolni. Bár, ha a fanyergekre, szekerekre, postakocsikra gondolunk akkor évszázadok óda a hordozó, a vándorlás eszköze is ebből az anyagból készült az ember számára.
Nemes Sándor a Nagy-Sárrét szívéből, Biharnagybajomból indult, és szó szerint az erdőkön át jutott el Berettyóújfaluig, Szentmártonig. De már igen korán, 1987-ben választott: az erdőgazdálkodás mellett, majd helyett a faragást, a famívességet. Itt, Berettyóújfaluban körülnézve is jelen van, nap mint nap. Nemrég, amikor az 1956-os forradalom hatvanadik, aztán pedig az 1848-49-es szabadságharc kitörésének 170. évfordulóján emlékeztünk, felidéződött a két népligeti kopjafa állításának története, ami ma már tényleg történelem. Azzal pedig nem árulunk el nagy titkot, hogy a Népliget jövőbeli megújulásával együtt ez az emlékhely is új tartalmat kap. Nem pusztán az anyag megújulásáról beszélünk. Nemes Sándor hejcei portáján ugyanis már ott a fa, amelyből elkészül az új emlékjel. Amikor arról beszélgettünk, hogy milyen is legyen, akkor tanultam egy nagyon fontos dolgot. Én ugyanis mondtam, hogy legyen ugyanolyan kopjafa, mint a mostaniak, csak persze új, hisz ezeket már megette az idő. De erre azt a választ kaptam, hogy ott, a 80-as évek végén – egyrészt mert gyorsan kellett, és ez volt kész – kiválóan megfelelt a kopjafa. Ma viszont, miután évről-évre megemlékezünk, ezzel eleven, élő emléket állítunk az egykori hősöknek, életfát kellene állítanunk. A kopjafa ugyanis a halál fája, temetőbe való, fejfának, ráadásul nem is a mi vidékünkön. És valóban. Bihar és Sárrét a csónakos fejfák világa. Egy emlékhelyen pedig nem búcsúzunk, hanem elevenítünk. Már ennek szellemében készítette el az Orbán Balázs téri, életfa-motívumos emlékoszlopot is, négy évvel ezelőtt.
Így – bár a mai napon Nemes Sándort is az elszármazottak népes táborában köszönthetjük – a jelene sok ponton kapcsolódik a mi jelenünkhöz. A törekvésünk pedig az, hogy ez így is maradjon. Sőt! De talán érthető, hogy a falusi, erdőközeli környezetre esett a választása. Lükő Gábor írja, hogy „népművészet, népköltészet és népzene együtt élnek a falusi ember lelkében, csak mi, városiak szedtük szét őket. Az analízisre persze mindig jogunk van. Az óra szerkezetét sem ismerheti meg, csak aki szétszedi. De ügyeljen aztán, hogy össze is tudja rakni!” Bizony, sokan vagyunk, betűvetők, akik szeretünk analizálni, magyarázni sokszor okoskodni is. A szintézis tudománya azonban nem adatik meg mindenkinek. A valódi szintézishez pedig nem is feltétlen kellenek a mai latin betűk. Ha végignézzük történelmünk utolsó két és fél évszázadát, még sokszor félre is vitték az irányt. Nemes Sándor az elmúlt négy évtizedben elsajátította azokat a részleteket, amelyeket mi úgy nevezünk, hogy a magyar népművészet motívumkincse. És ezek nála nem minták és nem díszítmények. A XX–XXI. századi népművészeti, pláne népi iparművészeti irányzatok között számos olyan iskola van, amelyik szabadon használja, valóban csak mintául veszi és díszítményként szórja azokat a motívumokat, melyek önmagukban egyenként nem, vagy csak részben értelmezhetők. A valódi népművészet azonban soha nem díszítőművészet.
Ez utóbbi a – most csak mondjuk úgy – materialista felfogás szüleménye. Amikor az eszköz és a végcél együttesen, a „társadalmi fejlődés” érdekében épp a gyökerek elmetszése volt. Hogy a több évezred óta hagyományozódó, a rokonnépeknél még ma is eleven jelképrendszer hulljon szét darabokra, és puszta díszekké butuljanak le az egyes elemek. Szó se róla, a munkát hatékonyan elvégezték, de – mint mindig a történelmünkben – voltak, akik átmentették az eredetit, akik nem engedték elszakadni a láncot. Közéjük tartozik Nemes Sándor, aki alaposan megtanulta, ma pedig már magabiztosan alkalmazza ezt a jelképrendszert. Sőt, mindezt tovább is adja. Odahaza a fiainak, különböző műhelyekben és táborokban pedig valamennyi korosztálynak. Ahogy ő maga fogalmaz: „Mi magunk vagyunk a motívumok. A tulipánok, a rozetták, a levelek és indák, s ha ki nem veszünk, az életfák is.” Ezek pedig valóban nem díszek, hanem maga az élet egy-egy részlete. A tulipán a nőiesség, a szegfű a férfi, a rózsa a kiteljesedés, a rozetta a kész teljesség. És még sorolhatnánk igen sokáig.
Ezeket viszi hát rendületlenül mindenfelé, ahová csak lehet. Biharnagybajomtól, a bihari falvaktól szerte az Alföldön, az északi hegyvidéktől egészen a forrásvidékig. Hisz állított már életfát Kazakisztánban, a Torgaj vidékén is. Aki ismeri ezt a képnyelvet, azelőtt kinyílik a világ, és rögtön megérti azt, akivel együvé tartozik.
A Berettyóújfaluban egykor működő Karácsony Sándor Kollégium számára megfaragta a névadó, a múlt század egyik legnagyobb magyar filozófus és pedagógus egyéniségének portréját. Tőle származik a következő gondolat: „Ha a jelrendszerben mozogva jelt tud adni a beszélő a hallgatóságának, vagy a mester a tanítványának, akkor a mondatatot megértik. Ha a jelrendszerrel megküzsdölődvén, s azt jelképrendszerré kényszerítvén kiöntheti lelkét, megmutathatja magát a költő, s közönsége vállalja a jelképet, magára ösmér benne, akkor a stílus sikerült. A nyelvből irodalom lett: mert a jel jelképpé, a jelrendszer jelképrendszerré, a beszélő költővé, a hallgatóság közönséggé, a mondat stílussá, a megértés sikerré változott”.
Mindez pedig igaz a kézzel kimondott képnyelvre is, nem is egyszeresen. A különböző technikával készült alkotások most itt megjelennek eredeti alakban is, mások, bizonyos objektív akadályok miatt – például azért mert egy-egy közterületen állnak – nem voltak idehozhatók. És most kell kimondanunk a Karácsony Sándor nevet másodszor, csak most épp egy másik alkotó egyéniség sajátjaként. Aki olyan látásmódban, olyan megvilágításban örökítette meg fotóin ezeket az ide nem hozható munkákat, hogy az alkotói életmű mégis a maga teljességében meg tud most jelenni előttünk. Karácsony Sándor fotográfussal-operatőrrel pedig nem is most találkozunk ma utoljára, hisz a mozgóképes mesterségéből is mutatni fog ma nekünk, nem is keveset.
A mai világ egyre inkább a valós vizualitásé, most ehhez mért erősségben, mennyiségben vesz körül minket Nemes Sándor munkássága. Az általa forrásként használt ősi világkép és az egyénisége által kialakított sajátos világ szintézise jelenik most meg. Teljes magabiztossággal állíthatjuk, hogy ez az óramű nem csupán ketyeg, de még pontosan is jár. Egyúttal pedig újranyitja a képzelet vizualitását.
A Sárrét tudósa, Szűcs Sándor életútja Biharnagybajomtól Biharnagybajomig tartott. Eközben mégis bejárta, megismerte és velünk is megismertette a Háromföldet, a Sárrét vízivilágát, a Nagykunság virtusát, a Hajdúság-Hortobágy kitartó szívósságát. Ő jut eszembe, ha ezen a termen most itt végignézek. Nemes Sándor jóvoltából most – Szűcs Sándor szavaival élve: „Mintha megint itt járnának az avas szárnyékok körül a valahai táltoshírű, vén számadók, a hetyke bojtárfattyúk, az őgyelgő betyár cimborák.
Köszönöm, hogy ez utolérhetett, és hogy ezen a néhány négyzetméteren évszázadokat és ezer kilométereket tehetünk meg egyszerre. Ezzel pedig tudatosul – akárhová is keveredünk életünk során, hogy hol vagyunk igazán otthon."
