Staféta rovatunkban - legutóbbi interjúalanyunk, Lisztes Éva ajánlására – a város közéletének olyan szereplőjét kérdezzük, aki munkájában és szabadidejében is a közösségek és a kulturális élet területén tevékenykedik. Kolozsvári István 12 évig volt a város kulturális menedzsere, jelenleg a Berettyó Kulturális Központ munkatársa, emellett két helyi egyesület elnöke, és a berettyószentmártoni egyházi élet aktív tagja is.
Többféle tevékenységet is végzel egyszerre, de ezek egymással szorosan összefüggnek. Mi volt az első élményed, amely meghatározta ezt az életformát?
Mindig érdekeltek a régiségek, az érdekes, valós történetek, a körülöttem lévő szűkebb világ jelenségei. Aztán 14 évesen honismereti szakkörbe kezdtem járni Komádiban. Lengyel Zsuzsa tanárnőnek – aki a szakkörvezető és a történelemtanárom is volt - köszönhetően éreztem azt, hogy a későbbiekben is szeretnék helytörténettel, a népi kultúrával, a népművészettel foglalkozni. A honismereti szakkör záró kiállításához többféle kézműves alkotást összegyűjtöttünk – többek között gyékény-, vesszőkosarakat -, hiszen a kosárfonás a környéken igen jellemző mesterségnek számított. Nagyapám is hosszú ideig kosárfonóként dolgozott, így természetesen ő is szerepelt az elkészített tablón. Kállai Irén a Bihari Múzeum igazgatójaként a kiállítást látván meghívott a Bihari Honismereti táborba. Itt végleg eldőlt a sorsom.
Ez már a konkrét pályaválasztást is eldöntötte?
Az Arany János Gimnáziumba jártam, ahol olyan tanáraink voltak, akik fontosnak tartották a helyi ismeretek átadását is. Akkor váltam igazán elkötelezett berettyóújfaluivá, de úgy, hogy Bihar egészét a magaménak érzem azóta is. A folyamatos táborozások során pedig a megye legkiválóbb néprajzosai, régészei, történészei vezették az utamat, utunkat tovább. Így nem is volt kérdés, hogy hová megyek, végül 2005-ben a Debreceni Egyetem bölcsész karán végeztem néprajz-muzeológus szakon.
Több mint tíz éve dolgozol a berettyóújfalui közművelődésben. Milyen főbb változásokon ment át a város kulturális élete ebben az időszakban, és hogyan kapcsolódtál be ebbe a munkába?
Még Hajdúnánáson dolgoztam muzeológusként, amikor a Bihari Múzeum Baráti Köre elnökének választott, így a bihari honismereti munkától nem szakadtam el. Korábban néprajzosként tájházak létrehozásában, berendezésében vettem részt, többek között Pocsajban és Bojton. Aztán amint lehetőségem nyílt, hazajöttem. 2007-ben Kapornai Judit, a Polgármesteri Hivatal irodavezetőjeként hívta fel a figyelmemet erre a lehetőségre, amivel azonnal éltem is, és amiért a mai napig hálás vagyok. A város kulturális életének szervezése, formálása során megtapasztalhattuk, hogy ez a tevékenység nem egyszerű feladat. 2007-ben – a közművelődési törvény módosítása által - nyílt lehetősége az önkormányzatoknak arra, hogy közfeladat-ellátási szerződéssel kiszervezhetik a települések kulturális feladatait civil szervezetek, gazdasági társaságok vagy akár magánszemélyek részére is. Ekkor kapta meg ezt a feladatot a Herpály-Team Kft, majd ezután az önkormányzati tulajdonú Nova Villa Kft., ahol a településkártya, a parkolási díj és egyéb feladatok mellett kezdett mostohagyerekké válni a kultúra.
Hosszas volt az útkeresés, voltak benne buktatók is, de a kultúra terén aktívan és elhivatottan működő egyesületek, intézmények közreműködésével úgy érzem, sikerült egyensúlyban tartani az ügyet, és a nehézségek ellenére évről évre tudtunk értéket teremteni. Emlékezzünk csak vissza a Magyar Kultúra Napja, vagy a Város Napja rendezvényeire, amelyek sosem múlhattak el a civilek, helyi művészeti csoportok részvétele nélkül. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az olyan egyesületi kezdeményezéseket sem, mint például a Bihari Népművészeti Egyesület által szervetett Kitesszük a szűrét elnevezésű, ma már országos hírnévnek örvendő szakmai pályázat, a Bajnóca Néptánc Egyesület által életre hívott Berettyó Nemzetközi Néptáncfesztivál, vagy a népfőiskolák által kezdeményezett Tájak-Házak-Ízek nevű rendezvény.
Külön kiemelném a Civil Udvar létrejöttét, melyhez első körben mind az önkormányzat, mind a civil szereplők óvatos léptekkel kezdtek közelíteni, de mára egy stabil közösségi kezdeményezésről beszélhetünk. Számos pályázat megírásán és megvalósításán vagyunk túl. Nagyon örülök, hogy részese lehettem a mozi és művelődési ház felújításának, vagy éppen a zsinagóga újjászületésének, múzeumi, helytörténeti kiadványok elkészítésének, új köztéri szobrok és emléktáblák állításának, és hosszasan sorolhatnám, hány új élménnyel, tapasztalattal és ismerettel lettem gazdagabb.
Magában a szervezeti átalakulásban akkor tettük meg a legnagyobb lépést, amikor 2012-ben a múzeumok fenntartását visszavették a települési önkormányzatok, ekkor a múzeumot és könyvtárat jelentő intézményben létrejött egy közművelődési csoport. Úgy gondoltuk, hogy a klasszikus közösségi művelődési feladatokat intézményi keretek között lehet a leghatékonyabban végezni, gazdasági társaság keretén belül pedig a rendezvényszervezést, a szórakoztató műfajok menedzselését. A jogszabályokat, a finanszírozási viszonyokat és tapasztalatokat figyelembe véve a kidolgozás szakasza azzal ért véget, hogy létrejött a Berettyó Kulturális Központ, amely az eddigi összes kulturális közfeladatot ellátó intézményt magába foglalja, egyesíti. Továbbá kibővítettük a közfeladat ellátó rendszert, melynek során a Bihari Népművészeti Egyesülettel, a Fúvószenekarért Alapítvánnyal, a Bihari Népfőiskolával és a településrészi feladatokat magára vállaló Összefogás Berettyószentmártonért Egyesülettel kötött megállapodást az önkormányzat.
Olyannyira, hogy 2018-ban az egyesület elnökének választottak. Fel tudod idézni az első találkozást?
A Bihari Népművészeti Egyesülettel igen hamar, már 17 évesen kapcsolatba kerültem egy középiskolás, honismereti témájú vetélkedő kapcsán. Mint nyertes csapat, elkísérhettük az alkotókat Kecskemétre, az 5 éves jubileumi kiállításukra, ami azért is volt nagy élmény számomra, mert akkor ismerkedtem meg közelebbről azokkal az alkotókkal, akik ma is aktív tagjai a csoportnak. Az egyesület „hangadói” egész úton okították a velük utazó „kiscsikókat”. Ez az, amire ma már kifejezetten kérem őket, hiszen mindig nagyra értékeltem a tudásukat, tapasztalatukat és véleményüket. Az egyesülettel való kapcsolat egyetemi éveim során rövid időre megszakadt, de amikor visszakerültem Berettyóújfaluba és itt kezdtem dolgozni, ez azonnal újraéledt és napi szintűvé vált. Visszautalva Kecskemétre, 20 év elteltével, tavaly tavasszal már én nyithattam meg ugyanott a kiállításukat, ahol az 5. évfordulón még csak szemlélődőként vettem részt. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra.
Hogyan fogadtad a jelölést?
Török Istvánné Marika, az egyesület alapító elnöke a 25. jubileum közeledtével jelezte, hogy ez nem csak az egyesület, hanem az ő számára is nagy idő, ezért szeretné átadni a tisztséget. Őszintén szólva, együtt kezdtünk el gondolkodni a jelölt személyén, míg végül megkérdezte tőlem, hogy vállalnám-e ezt a feladatot. Elsőre meglepett, és igen bizonytalan is lettem, majd további beszélgetéseink során végignéztük hová jutottunk, milyen feladatokat vállaltunk és ezeket miként lehetne összehangolni, egymáshoz igazítani a jövőben. Sok biztatást kaptam az egyesület tagjaitól is, ami a legfontosabb. A munkáltatómmal és a családommal való megbeszélést követően – akik támogatása nélkül szintén nem ment volna – elfogadtam a megbízást, és úgy érzem, hogy egy tartalmas év van mögöttünk. De erről majd az év végi közgyűlésen a tagok fognak nyilatkozni, hisz a legfontosabb az, hogy ők hogy ítélik meg a munkánkat.
Személyi és szervezeti változások is történtek?
Személyi változások történtek, de sarkalatos szemléletváltás nem. Tovább folytatjuk azt a fő irányt, ami a korábbiakban már sikeresnek bizonyult. Az alapszabály módosítással a szervezeti struktúra is változott. Ezt indokolják a 25 év alatt megváltozott körülmények, másrészt az egyesület taglétszáma is jelentősen megnőtt. Több szakágat bővítettünk, önállósítottunk. Törökné Marika tiszteletbeli elnökként ott áll mellettünk ma is, az eddigi elnök, titkár, gazdasági vezető helyett a klasszikus elnök, alelnök, titkár hármas látja el az egyesületen belüli vezető tisztségeket. A szakági vezetők pedig a szakmai koordinációs feladatokat látják el. Ezekkel a módosításokkal úgy gondoljuk, sokkal egyszerűbben, áttekinthetőbben, praktikusabban és gördülékenyebben tud működni a szervezet, mely a helyi feladatok mellett sok regionális és országos feladatot is magára vállal. További jelentős eredmény, hogy ma már három főállású munkatárssal dolgozunk, akik a maguk területén alapos és odaadó munkát végeznek.
Melyek az egyesület jövőbeni céljai?
Egyik konkrét – eléggé sürgető - feladatunk a közeljövőben, hogy új alkotóházat keressünk, ugyanis a létszámbővülésnek köszönhetően a Tavasz körúton lévő házat kinőtte az egyesület. Mivel az alkotómunkán túl egyéb, sokrétű és intenzív tevékenységet folytatunk (például oktatás, kiállítások, táborok) szükségünk van egy sokkal komplexebb feladatok ellátására alkalmas, nagyobb térrel rendelkező ingatlanra. Konkrét terveink már vannak, próbáljuk a megfelelő anyagi forrásokat előteremteni és reményeink szerint hamarosan indulhat az ingatlan kiváltása, illetve kialakítása, majd az eszközbeszerzés. Azt szeretnénk, hogy az új alkotóházban méltó módon be tudjuk mutatni a bihari térség páratlan népművészeti örökségét, a mesterségek neves képviselőit, illetve lehetőséget teremtsünk több különböző kézműves tevékenység párhuzamosan történő végzésére is, évszaktól függetlenül, folyamatosan. Szerződéses kapcsolatba kerültünk a Hagyományok Házával, és a területen működő civil szereplőknek egyre nagyobb szerepet kell vállalni az oktatásban és a képzésben is, hogy az utánpótlás folyamatos legyen.
Az egyházi életben is szerepet vállaltál. Mi késztette erre?
Az az igazság, hogy már felnőttként keresztelkedtem meg és konfirmáltam, Debrecenben. Így keresztszülőt is magamnak választottam. A keresztanyám, Seres Katalin, aki középiskolás koromban még mélyebben belevitt a honismereti munkába, emellett pedig kollégiumi nevelőnk is volt. Sokat köszönhetek neki is. A berettyószentmártoni református gyülekezetbe a személyes ismeretség vitt először. A most távozó lelkészházaspárral – Kovács Krisztiánnal és Kovács-Győri Zsuzsával – még az egyetemi évek alatt ismerkedtem meg, és egy vasárnap Szentmártonba mentem istentiszteletre, az újbóli személyes találkozás végett is. Aztán ez rendszeressé vált, hamar befogadott minket a közösség is, de azért az nagyon meglepett - persze jól is esett -, hogy 2017-ben presbiternek jelöltek, és meg is választottak. Az ünnepi alkalmak, a közösségi együttlétek tovább mélyítettek ezt a kötődést, az pedig, hogy ez a feladat mekkora felelősség is egyben, az épp a most zajló lelkészválasztás igazolja. Nem túl nagy, de összetartó gyülekezetről és presbitériumról van szó, nem túl sokan, de mégis sokfélék vagyunk. Mindezzel együtt fontos része a családom életének ez a kötelék.
Családként is ismernek titeket a városban. Mit mondanál el magatokról?
A feleségemmel – Kolozsvári-Donkó Rebekával – egy nyári gyakorlaton kerültünk ismeretségbe, aztán megmaradtunk egymás mellett. Ő Cegléden született, Abonyban nevelkedett kézműves-családban, és amikor 2007-ben Berettyóújfaluba kerültem, azonnal vissza is akartam költözni, ő pedig velem tartott. Akkor szeptemberben volt az esküvőnk, 2010-ben született meg a kislányunk, Boriska, aki most a Széchenyi István tagiskolában harmadik osztályos, 2015-ben pedig Lőrinc fiunk, aki még ovis. Rebeka is néprajzos és művelődésszervező, jelenleg a Bodorka NépmesePont egyik munkatársa, és maga tehetséges alkotó (ezt elfogultság nélkül merem állítani). Annak ellenére, hogy korábban nem kötődött Berettyóújfaluhoz, ma már egészen otthon érzi magát, de egy ilyen városban ez nem is lehet kérdés.
A Kolozsvári-Donkó Rebekával készült korábbi interjúnkat IDE kattintva olvashatja. (a szerk.)
Kinek adod tovább a stafétát, és miért?
Az évek alatt észrevétlenül kerültek mellénk a már nálunk is fiatalabbak, akik új tartalmat és lendületet hoznak az általunk is képviselt tevékenységekbe. Csarkó Imrének adom tovább a stafétát, aki szintén néprajzos is, muzeológusként dolgozott, és számos helyi civil kezdeményezés részese, alakítója.
