Koszorúzással és gyertyagyújtással emlékeztünk 2025. november 11-én délelőtt az első világháború berettyóújfalui áldozataira. 107 évvel ezelőtt pontban 11 óra 11 perckor ért véget a nagy háború.  Az emlékezők először a református templomunk tornyában megkonduló harangszóra tisztelegtek a hősök előtt, majd Csarkó Imre történész emlékbeszédét hallhatták. Áldást mondott Rákóczi Jenő római katolikus plébános valamint Majláth József református lelkipásztor, végül koszorúzással, gyertyagyújtással, néma főhajtással zárult az esemény. Az emlékbeszéd az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható. KÉPGALÉRIA

„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” – jelentette ki II. Vilmos német császár 1914 augusztusában.

Tisztelt Emlékezők!

A falevelek ötször lehullottak, mire a nagy háború véget ért és a hazatérő katonákra már egy merőben megváltozott haza nézett vissza.

Mi pedig, déd- és ükapáink kései utódai, Berettyóújfalu szívében, a Csonka-Bihar vármegye földjén gyűltünk össze, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk azokra a férfiakra, akik több mint száz esztendővel ezelőtt a haza hívó szavára keltek útra.

Emlékezzünk azokra, akik elhagyták otthonuk melegét, a családi ház biztonságát, és vállalták a háború minden borzalmát, mert tudták: a haza szolgálata szent kötelesség. És emlékezzünk azokra is, akik nem térhettek vissza — akiknek sírját idegen föld őrzi, de nevüket a magyar emlékezet soha el nem engedi.

Az első világháború, amely 1914 nyarán fellobbant, nem csupán Európa, hanem az egész világ sorsát formálta át.

A Monarchia hadba lépésével Magyarország fiai is fegyvert fogtak — milliónyian vonultak a frontra, a galíciai mezőkön, a Kárpátok bércein, a Piave partján, a Doberdó kietlen sziklái között.

Ott harcoltak a bihari ezredek katonái is: kemény, földhöz szokott emberek, akik ekeszarv helyett szuronyt fogtak, és akik hűségükkel, kitartásukkal írták be nevüket a történelembe.

A berettyóújfalui és bihari fiúk nagyobb része a császári és királyi 37-es és 39- es gyalogezred, valamint a debreceni 3-as és a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred, s kisebb részben más alakulatok kötelékében indultak útnak.

Leveleikben, naplóikban ma is ott él a honvágy, az otthon iránti szeretet, a szülőföld iránti hűség.

Székely László, egykori Gáborjáni lakos, világháborús hős így fogalmazza meg érzéseit a háború kitörésekor: „1914 évben nagy szomorúság jött az egész nemzetre. Trónörökösünk elpusztításával kitört a háború az egész országban. Mozgósítást rendelt a szegény királyunk, hogy el ne pusztulna szép Magyarországunk. Behívatta rögtön a sok családapát, akik fájdalommal hagyták ott családját. Szomorúan mentek szegény öreg bakák, ha meg tudnák védni a szép magyar hazát.”

Egyetlen mondat, amelyben ott van a magyar lélek egész mélysége: a haza, a család, a szülőföld utáni érzett felelősség.

A háború idején a front és a hátország sorsa összefonódott. Itt, Biharban, Berettyóújfaluban is minden házban ott égett a remény gyertyája. Az asszonyok hajnalban keltek, dolgoztak a földeken, nevelték a gyermekeket, írták a leveleket, küldték a csomagokat a frontra. A templomok harangjai gyakran a gyász hangján szóltak, de a hit nem fogyott el. A ház maradt a menedék, a haza maradt a hit forrása.

Mert ház és haza – e két szó egy tőről fakad. Mindkettő a biztonságot, az összetartozást jelenti. A ház a család otthona, a haza a nemzet közös otthona. És aki a házát védi, az a hazáját is védi.

A fentebb idézett Székely László így ír a háborúról:

„Messze a távolba az olasz határban nehéz

napok jöttek a magyar bakára.

Égbe nyúló hegyet éjjel-nappal mássza

a hideg verejték az arcát áztatja.

Szegény magyar baka a magas hegyeken

reá sem gondolhat, haza mikor megyen.

A magas hegyekről néma csend hallatszik.

A víg magyar fiúk nótája nem hallik.

Nem dalolja már ott egy sem a nótáját.

Mert minden órában várhatja halálát.

Szegény magyar baka a golyózáporban

srapner és gránát hull éjjel-nappal rája.

Ágyú-, puskatűzben tölti el óráját

hogy megvédelmezze a szép magyar hazát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1918 őszén a háború véget ért, de a sebek nem gyógyultak be könnyen. Magyarország feldarabolt teste, a Trianon utáni évek fájdalma még inkább megmutatta, mennyire fontos az a hit, amely a háború éveiben is élt a szívekben.

A bihari ember soha nem adta fel. A földhöz, az Istenhez, a családhoz való ragaszkodása megtartotta a közösséget. Berettyóújfalu is újra talpra állt. Az emlékművek feliratai, a templomi zászlók, a gyertyák fénye mind arról tanúskodnak, hogy a magyar ember nem felejt.

A mi múltunk nemcsak szenvedéstörténet – a mi múltunk hősi példa.

Ha ma a hősök neveit olvassuk a márványtáblán, ne csak adatokat lássunk.

Lássunk mögöttük életeket, álmokat, családokat. Minden név mögött egy-egy történet áll: egy fiatal legény, aki a berettyóújfalui piacról indult el a frontra; egy édesanya, aki a postás lépteit figyelte; egy gyermek, aki soha nem ismerhette apját.

Az ő áldozatuk nem volt hiábavaló.

Ők tanították meg nekünk, hogy a hazaszeretet nem üres szó, hanem tettekben, áldozatban, kitartásban él.

A haza iránti hűség nem múlik el az idővel.

Ma, amikor békében élhetünk, kötelességünk megőrizni mindazt, amiért ők küzdöttek. A szabadság, a hit, az összetartozás – ezek az értékek tartják életben a nemzetet. Ha ezeket elfelejtjük vagy feladjuk, akkor a hősök áldozata válik értelmetlenné. De ha emlékezünk, ha tiszteljük őket és biztosítjuk hazánk szabadságát, akkor ők tovább élnek bennünk.

A történelem sodrásában gyakran elfelejtjük, hogy a legnagyobb tettek nem a hadvezéreké, hanem az egyszerű embereké. A bihari katona, a berettyóújfalui parasztember, a debreceni diák – mind hős volt a maga módján.

Nem dicsőségre vágyott, hanem békére. Nem uralomra, hanem hazatérésre.

És mégis, a sors hőssé tette őket, mert kitartottak, amikor mások elestek, és mert hittek abban, hogy egyszer újra felkel a nap Magyarország egén.

Tisztelt Honfitársaim!

Ma, több mint száz évvel a háború vége után, nekünk már nem fegyverrel kell védenünk a hazát. Nekünk emlékezéssel, hitvallással, közösséggel kell őriznünk azt, amit elődeink vérrel írtak meg. Berettyóújfalu és egész Magyarország hősi múltja kötelez bennünket. Kötelez arra, hogy gyermekeinknek továbbadjuk a múlt igaz történetét – hogy tudják, kik voltak azok, akikért ma szabadon szólhat a magyar szó.

Amikor most meghajtjuk fejünket a hősök emléke előtt, jusson eszünkbe:

a haza nem csupán földrajzi hely, hanem lelki örökség. A haza ott kezdődik, ahol a ház áll, ahol a gyermek első szava magyarul szól, ahol a kenyér illata az otthont idézi. A haza ott van minden szívben, amely szeretni tud, hinni tud, emlékezni tud.

És ha mi, itt Berettyóújfaluban, megőrizzük ezt az emléket, akkor a múlt hősei nem tűnnek el. Itt maradnak velünk – a templom csendjében, az iskolaudvaron, az öreg fák lombjai alatt.

Itt lesznek minden magyar ünnepben, minden kimondott szóban, minden szív dobbanásában.

Kedves Barátaim!

A mai nap a hála napja. Hála azoknak, akik életüket adták a hazáért.

Hála azoknak, akik a fájdalomból erőt, a veszteségből hitet, a múltból jövőt építettek. És hála annak a nemzetnek, amely képes volt mindent elveszíteni – és mégis megmaradni. Mert Magyarország nemcsak a térképen létezik.

Bihar vármegye földje, Berettyóújfalu utcái, a Körös partján álló házak mind ennek az örök hazának a kövei. És amíg ezek a kövek állnak, amíg a szívünk dobog, addig élni fog a haza is.

Engedjék meg, hogy végszóként Pogány Imre, a bihari Asszonyvására településről származó, egykori I.világháborús hős, katonanaplójában lejegyezett versével fejezzem be:

„Halhatatlan félistenek a nagy időkből,

vérrózsákat raktatok reánk saját vérükből.

Emeljetek kalapot, e néma hantoknak,

ne feledjétek, hogy ők vérükkel áldoztak!

Vándor utasok, ha jártok e hantok mellett,

mondjatok egy imát e névtelen hősöknek.

Tegyetek virágot e néma hantokra,

mert a néma sírhantok hősöket takarnak.”