2021. október 17-én a református templomunkban megtartott emlékező istentisztelettel vette kezdetét a II. világháború berettyóújfalui áldozatainak emléknapja, majd Oláh Zsigmond hitoktató lelkész emléktáblájának és a hősi halottak emlékművének megkoszorúzása következett. Ezek után Bagdi László történész emlékbeszédét hallhattuk, majd igét hirdetett Lisztes Tibor a baptista egyházközség presbitere és Majláth József református lelkipásztor. Az esemény zárásaként a jelenlévők a Bihari Múzeum előtt felállított emlékműnél rótták le tiszteletüket a II. világháború berettyóújfalui és berettyószentmártoni áldozatai előtt. Az elhangzott emlékbeszéd az alábbiakban olvasható. KÉPGALÉRIA
Köszöntök mindenkit a megemlékezésen!
Pontosan 76 évvel ezelőtt, ezen a napon, 1944. október 17-én, a világháború egyik legnagyobb szárazföldi ütközete, - ahogyan később a történészek elnevezték - a nagy alföldi páncéloscsata egyik legvéresebb epizódjaként foglalta el a szovjet vörös hadsereg Berettyóújfalut, és került szűkebb hazánk, Bihar, később az egész országgal, majd egész Kelet-Közép-Európával együtt több mint 40 évig a Szovjetúnió megszállása alá.
Fontos szem előtt tartani: Bihar és Magyarország elvesztése nem ezen a napon, és még csak nem is a II. világháborúban kezdődött, éppen ellenkezőleg: ekkor fejeződött be. Több mint 70 év távlatából ma már világosan láthatjuk: a második világégésben egy olyan nemzetek közötti elszámolatlan konfliktussorozat került végleg rendezésre, mely az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződésekig nyúlik vissza. A békét csupán nevében tartalmazó rendezések megbocsáthatatlan bűne volt, hogy a győztes antanthatalmak valódi megegyezés helyett egy 20 évre szóló fegyverszünetet alkottak.
A nyertes felet a kompromisszum és tolerancia józansága helyett kizárólag az erőfölény és bosszúállás féktelensége vezérelte, a vesztes központi hatalmak országai, - köztük hazánk is - olyan súlyos területi veszteségeket, és még inkább húsbamaró szimbolikus megalázásokat és érzelmi sárba tiprásokat szenvedett el, melyek táptalajként szolgáltak egy újabb nagy háború kirobbanásához. Magyarország a vesztesek között is a legsúlyosabb büntetést kapva, területének több mint 70%-át , 3 millió magyar anyanyelvű embert idegen országokhoz csatolva akkora sorscsapást szenvedett el, mint történelmében azelőtt soha.
Biharország, hazánk legnagyobb vármegyéje, területe háromnegyed részének elvesztésével Csonka-Biharrá zsugorodott. Ilyen súlyos területi és érzelmi veszteségek után a megmaradt anyaországnak a két világháború közötti időszakban nem lehett más küldetése, mint minden lehetséges eszközzel elérni a Trianoni békediktátum felülvizsgálatát. A harmincas évek végén, a nemzetközi politika változásai, majd a háború forgatagának szerencsés alakulása lehetővé tették hazánk számára a Felvidék, Kárpátalja, Délvidék, Erdély és Biharország egy részének visszatérését. A megvalósult álom azonban nem tarthatott sokáig: a további revíziós sikerek céljától vezérelve Magyarország a náci Németország szövetségeseként lépett be a háborúba, majd az események szerencsétlen alakulása miatt ismét a vesztesek oldalán fejezett be egy világháborút, melynek legsúlyosabb következménye volt a szovjet hadsereg bevonulása, mely a felszabadítás jelszavával elfoglalta Kelet-Közép-Európát.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy megszállásról beszélünk: azalatt a több mint négy évtized alatt, amíg az orosz hadsereg az országban tartózkodott, a szocializmus időszakában uralkodott az a hamis és félrevezető narratíva, miszerint a szovjet hadsereg a II. világháborúban felszabadította hazánkat a „fasiszta” német megszállástól. Napjainkban már kellő józansággal állíthatjuk, ezzel a féligazsággal szemben mi volt a szomorú valóság. Amikor a Szovjetúnió lerohanta hazánkat, Magyarország a németek által valóban egy megszállt ország volt, ugyanakkor a vörös hadsereg egy pillanatig sem a felszabadítás, annál inkább a hódítás szándékával érkezett, mondhatni sajnos, cseberből-vederbe estünk, megszállásból megszállásba sodródtunk át. A korszak pesti humora nagyon találó kórképet fogalmazott meg: Magyarországot az évszázadok alatt 3 dúlás érte, tatár dúlás, török dúlás, és felszabaDÚLÁS, ennél tűpontosabb összefoglalása nem is lehetett volna ennek a helyzetnek.
Miután a településünket elfoglalták, a harcok ugyan befejeződtek, a békés, nyugodt hétköznapokra azonban továbbra is várni kellett: a szovjet hadsereg agresszióját, brutalitását Bihar lakossága is keményen megszenvedte. Tudunk olyan esetről , amikor egy padláson megtalált leventesapka miatt apát és fiát az egész családja szeme láttára lőtték agyon. Olyan történet is ismert, ahol egy családot saját otthonukból kizavarva, az utcáról kellett végignézniük, ahogy az édesapát kivégzik. Jónéhány embert már ekkor a Szovjetúnióba hurcolnak, vagy azért mert közismerten kommunistaellenes nézeteket vallott, vagy egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen: Magyarország területéről ebben az időszakban több mint százezer embert hurcoltak el kényszermunkatáborba, hogy az ottani háborús pusztításokat velük hozassák helyre.
Talán a mai napig kibeszéletlen tragédiája ennek az időszaknak, ahogyan számtalan nő szenvedett el nemi erőszakot és bántalmazást. A legtöbb családban a további tettlegességet kikerülve a fiatal és felnőttkorú nőket bújtatni volt kénytelen a lakosság. Nem beszélve arról a jelenségről, amely szintén végigkísérte a szovjet hadsereg jelenlétét, járjon az bárhol is, nem volt ez másképpen Biharban sem: ha egy orosz katonának szüksége volt valamire, a megszállás és erőfölény természete szerint fegyverrel, erővel vette el azt a civil lakosságtól.
A mai napon mind a Berettyóújfaluból besorozott és a fronton hősi halált halt katonákról, mind a megszállás civil áldozatai előtt kötelességünk fejet hajtani. Ameddig az ő emléküket megőrízzük és ápoljuk, áldozatuk nem volt hiábavaló.
Köszönöm a figyelmet!
