Szeretett belenézni a boltból hazafelé tartó háziasszonyok kosarába, azt remélve, neki is jut néhány falat. Hideg éjjel közeledett, megsajnáltuk, befogadtuk. Kapott nevet, – Bogár – piros nyakörvet, fehér csontmintával, ételt, szeretetet és kutyachipet, hogyha elvész, könnyen megtaláljuk. Teltek a hónapok, ismét beköszöntött a tél és Bobó – ahogy én hívom – hosszú útra indult barátjával, Fricivel. A Berettyó-part felé vették az irányt. Szerették az éjszakai sötétben követni azt a halk neszt, amelyet a Berettyó suttogott, de reggel Frici egyedül csaholt a kapunál. Majd a kutyachip, az alapján hazakerül – mondta mindenki, de Bobó nem érkezett. Kerestük a városban, a folyó partján, de a napok elteltével egyre csökkent a remény, hogy életben van. Mi értelme így a chipnek? Tettem fel a kérdést, amelyre vigasztaló, vagy éppen kielégítő választ nemigen tudott senki sem adni. Ugyanis, hogyan kerül haza, ha senki sem olvastassa le a tizenöt jegyű kódot? Ki az, aki befog egy kóborló kutyát? Valóban a kutya érdeke a chip, vagy inkább valamely kétlábú társa húzott hasznot belőle? Csütörtök délután kutyaugatás töltötte be az udvart, Bogár öt hosszú nap után hazatért. Nem tudom hol volt, hogy került haza és mi történt vele, de kutyabaja.
