Ha jól tudom, már egész kicsi korodtól intézetis voltál. Hogyan kerültél a gyermekvárosba?
Tatán születtem, apám jelenleg is ott él, anyám pedig Hosszúpályiban. Anyagi gondok miatt adott be az anyai nagyanyám a nyírmártonfalvai gyermekotthonba, amikor hároméves voltam. A szüleim putrisak voltak, de felnőtt fejjel nem bántam meg, hogy így alakult az életem. Anyámmal egyszer találkoztam, 7-8 évesen, emlékszem rá, de azóta nem kerestem, már több mint kilenc éve nem voltam Hajdú - Bihar megyében. Egy könyvben is szerepelek, ami erről az időszakról íródott. Az egyik nevelő, Orosz Péter írta, a címoldalon az én fényképem van, de én soha nem olvastam el, csak az intézet igazgatóságán, meg a Hajdú – Bihari Naplóban láttam.
Én olvastam a könyvet és van benne néhány érdekes történet rólad. Emlékszel hol készült az a kép, ami a címlapon van? Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?
A fotót Nyírmártonfalván, a játszótéren készítette az egyik nevelőnő, Tamara néni. Olyan 7-8 éves lehettem, amikor a kép készült. Jó gyerek voltam, az egyik nevelő lányával, Barbival egyidős, sokat játszottam vele és az anyukája is szeretett, már óvodás koromtól sokat elvitt magukhoz hétvégékre. Olyankor jó volt, olyan érzés, mintha nekem is lenne családom, szerettem ott lenni, persze a többi gyerek ilyenkor mindig féltékeny volt. Ami emlékezetes még, hogy az intézetben tartottam egy macskát a faházban, de nem tudom mi lett vele, mert elkerültem Berettyóújfaluba.
A könyvben kiderül, hogy a macskának új gazdát talált Péter bácsi. Hogyan kerültél Berettyóújfaluba?
Arra pontosan nem emlékszem, azt mondták, hogy már nincs hely. Engem, meg másik négy – öt gyereket autóval hoztak Berettyóújfaluba tízéves koromban. Elég nehéz időszak volt ez számomra, az intézetben sokat vertek minket a nagyobb gyerekek, meg a nevelők is. Amikor Újfaluba kerültem, akkor gyakran festettem, így akartam kitűnni a többi gyerek közül. Az egyik festményemmel nyertem egy utazást is, Tapolcára. Egy országos verseny volt, de én voltam az egyedüli gyeris. Az furcsa, hogy nem tudom mi van azokkal, akikkel együtt voltam az intézetben. Annyit tudok, hogy sokuknak gyerekük van és munkanélküliek, vagy csövesek. Lehet rám is ez a sors várt volna, ha velük barátkozom, de nekem külsős barátaim voltak, akik ma rendőrök vagy nyomozók. Ők és a családjuk sokat segítettek nekem, hogy megtudjam milyen az igazi élet.
Említetted, hogy a barátaid nem intézetisek voltak, hanem „rendes” gyerekek. Őket hol ismerted meg? Az intézetben a nevelők hogyan viszonyultak ezekhez a külső barátságokhoz?
Az iskolában vagy a helyi diszkóban találkoztam velük. Ők nem úgy tekintettek rám, mint egy intézetis gyerekre, hamar befogadtak. Az egyik közösségi oldalon a mai napig tartom velük a kapcsolatot. Sokan közülük Pestre kerültek, akikkel viszont évekig együtt voltam a gyermekvárosban, azokról nem sokat tudok. Az, hogy nekem külsős barátaim voltak, nem zavarta a nevelőket, csak az igazgatót. Félt, hogy eljár a szám és elmondok olyan dolgokat, amik nem vetettek volna túl jó fényt az intézményre. A barátaim családjai sokat támogattak, ha elmentünk bulizni, akkor náluk aludhattam, de náluk tölthettem az ünnepeket is, például a Karácsonyt, de pénzt, azt soha nem fogadtam volna el. Az egyik legfőbb támaszom a város egyik neves festőműművésze volt, neki és a családjának sokat köszönhetek.
Gondolom az iskolában is értek attrocitások, amiért nem volt családod. Milyen emlékeid vannak erről?
Az iskolában a gyerekek furcsán néztek rám, hogy intézetis voltam, zacisnak csúfoltak. A mai napig szégyellem a múltamat, a munkahelyemen sem tudják, hogy gyermekotthonban nőttem fel. De azért vannak szép emlékeim is, igaz nem az intézetről. A legtöbb haveromat a suli diszkóban ismertem meg. Velük gyakran jártam biciklizni, majd később motorozni is.
Egy motor nem két fillérbe kerül. Sokakban megfogalmazódhat a kérdés, hogy egy gyermekvárosi gyereknek honnan volt pénze rá?
Nyaranta mindig dolgoztam a barátaimmal. Sarlóztunk, kapáltunk meg mákot szedtünk, napi kétezer forintért. Ez elég fárasztó munka volt, de amikor megkaptuk a fizetésünket, akkor már nem tűnt annak és a nyár végére összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy meg tudtam venni a motort, mert ugye kajára, ruhára nem költöttem. Amikor mentem dolgozni, a zaciban mindig zsíros kenyeret csomagoltak nekem, amit egy idő után eléggé untam, de a barátaim gyakran adtak abból, amit ők hoztak, vagy az is előfordult, hogy cseréltünk és ők ették a zsíros kenyeret.
Megmaradt ez a szenvedély? Szoktál még motorozni?
Már nem, mert egyszer Derecskén összetörtem magam. Az egyik debreceni rádiónak volt egy bulija ott és kicsúszott a motorom, nekem meg eltört a lábfejem. Másnap begipszelt lábbal mentem intézni a moci javítását. Az egyik haverom jött értem, motorral, én meg a fekvőgipszemmel mögé ültem és úgy mentünk a szerelőhöz.
Kezdtél felcseperedni, változni. Milyenek voltak a középiskolás évek?
Az Eötvösbe jártam középiskolába, ez egy teljesen új világ volt számomra. Ekkor már gyakran a kintis gyerekekkel töltöttem az időmet és ekkor kezdett el kialakulni a személyiségem, hogy meleg vagyok. Persze voltak csajok, akik odavoltak értem, de nem érdekeltek.
Sok gyötrődéssel járhatott elfogadni a másságod mind magad, mind a környezeted részéről. A barátaid tudták, hogy homoszexuális vagy?
Két osztálytársamnak elmondtam, akik azt mondták, hogy tudták. Látták, hogy túl igényes vagyok magamra. Tizenhat éves voltam ekkor és sokat őrlődtem, hogy miért pont velem történik mindez, nem akartam elhinni. Teljesen összezuhantam, minden önkielégítés után lelkiismeretfurdalásom volt. Egy-két évig ez így ment, utána mikor Pestre kerültem minden teljesen megváltozott, de sajnos a sulit nem fejeztem be.
Miért nem fejezted be az iskolát?
Megbuktam az egyik kereskedelmi tárgyból és nyáron lett volna a pótvizsga, de az intézet igazgatója kirúgott, amikor betöltöttem a tizennyolcat, azzal az indokkal, hogy nincs hely, mert családi házakat építenek. Amikor megtudtam, hogy el kell mennem, akkor mindent magam mögött hagytam és mindenféle segítség, ismeretség, végzettség nélkül feljöttem a fővárosba. A chat-en megismerkedtem egy homoszexuális férfival, hozzá költöztem. Vele jártam elsőnek meleg helyen, nagyon sokat segített nekem a munkakeresésben is, nála éltem egy évig.
Elég merész lépés volt mindent magad mögött hagyni és elindulni az ismeretlenbe. Nem volt nehéz munkát találnod?
Mivel nem vagyok csúnya gyerek, ezért könnyen találtam állást. A meleg világban nagyon sok lehetőség van, diszkók, szaunák, szoláriumok. Öt évig egy szoláriumban dolgoztam, most pedig egy színvonalas diszkóban vagyok pultos.
Jól érzed magad a munkahelyeden?
Szeretek pincérkedni, bár gyerekkorom óta az a vágyam, hogy rendőr legyek. Tizenhat éves koromtól három éven keresztül még katonai táborban is voltam Újdörögön, ahol a kiképzés mellett az volt a cél, hogy a magyar és a roma fiatalokat összeszoktassák. Nekem ez nem volt gond, mert nekem sok, magyar barátom volt abban az időben. A mai napig nem tudom felfogni, hogy nem az lettem, aki lenni szerettem volna.
A könyvben olvastam, hogy egyszer nagyon összevesztél az egyik gyerekkel és választékosan szidtad a cigányokat. Emlékszel erre?
Nem emlékszem, de a mai napig utálom őket, hiába én is az vagyok. Az alezredes a táborban rájött arra, hogy nehezebben jövök ki a saját fajtámmal, mint a magyarokkal és el is hívott beszélgetni. Azért nem szeretem őket, mert a zaciban a sok tetű menőzött, verte a kicsiket, elvették a pénzüket és csicskáztatták őket, de csak az intézetben volt nagy pofájuk. Én, ahogy kezdtem felnőni úgy múlt le rólam, hogy cigány vagyok. Nem akartam olyan lenni, mint ők.
Vannak terveid a jövőt illetően? Szeretnéd valóra váltani az álmod?
A bizonyítványom az Eötvösben maradt, de szeretnék lemenni érte és akkor letenném a pótvizsgát is, ha lehet. Jó volna megszerezni az érettségit is, meg találkozni a régi haverokkal. Egyszer talán még az álmom is teljesülhet, hogy rendőr legyek. De mindemellett szerencsésnek tartom magam, mert boldog párkapcsolatban élek és hálás vagyok a sorsnak azért is, hogy megismerhettem a barátaimat, mert nélkülük biztos hajléktalan, vagy sittes lennék. Sokat tanultam tőlük, hogy hogyan álljak talpra és ezért örökké hálás leszek nekik.
Mit tanácsolsz azoknak, akik hasonló cipőben járnak? Hogyan lehetne segíteni a gyermekvárosból kikerülő fiatalokat?
Az integrálást nagyon fontos dolognak tartom, én sok családnál megfordultam, és ez nagyban segítette a beilleszkedésemet a társadalomba. A gyerekeknek lehetőséget kell adni arra, hogy ők is megtudják, hogy milyen családban lenni. A legnagyobb gondot nekem a hivatalos papírok intézése jelentette. Jó volna, ha elmagyaráznák a gyerekeknek, hogyan kell intézni ezeket az ügyeket, mire kell odafigyelni. Amikor kikerültem nem tudtam, hogyan működik az adó és társadalombiztosítási rendszer, pedig ezekre az iratokra mindenkinek szüksége van. Hasznos lenne, ha a gyerisek is kapnának erről tájékoztatást, hogy könnyebben boldoguljanak, amikor kikerülnek az intézetből. Lehet, hogy ez egy jelentéktelen gyakorlati dolognak tűnik, mégis nagyon fontos a boldoguláshoz.
