„Már egy hete csak az autómra gondolok, mindig meg-megállva zörgő szatyorral, gyalog megyek a plázába...”-kicsit átírva József Attila örökbecsű szavait, talán így lehetne a legképletesebben leírni az elmúlt hetek őrült üzemanyagár-emelkedésének következményeit.
Igen, lassan már csak gondolunk az autóra, mert ha használnánk is, az pénzügyileg csődközeli helyzetbe sodorna minket, egyszerű állampolgárokat. Sokan, sokféle módszerrel próbálkoznak, hogy üzemanyagköltségüket csökkentsék. Van aki mindenféle varázslatos adalékanyagot tölt a tartályba, némelyek kéz alól veszik a gázolajat fuvarozóktól, néhányan kiautóznak Ukrajnába, Romániába, és pet-palackokban csempészik be a benzint, sokan leszívják a szomszéd Zsiguliját (mert azt még le lehet), de legtöbben egyszerűen csak nem használják az autójukat,-azt hiszem tényleg ez a legjobb spórolási mód.
Jómagam szinte minden nap lemegyek házunk előtt parkoló autónkhoz, megsimogatom, letisztogatom, néha beindítom, huncutul játszom a sebességváltókarral, hátrahajtom az ülést és bámulom a kárpitot, utánozom a kalaptartón bólogató kiskutya fejmozgását, végül pedig beindítom a gépjárművet, hogy halljam a motor duruzsolását, aztán fogom magam és elballagok a munkahelyemre. Út közben arról ábrándozom milyen lehet egy autós élete Venezuelában, ahol 11 forint a benzin literenkénti ára. A kicsi kocsimat 506 forintból teletankolhatnám. Nem csak a munkahelyemre, hanem a kisszobából a konyhába is kocsival mennék azt hiszem. Benziben fürdenénk, és azzal mosnánk meg mosogatnánk; magamhoz vennék egy ezrest, vennék két kiflit, egy joghurtot, meg egy Nemzeti Sportot és mellékesen csurig tankolnám a verdát!
Arról is álmodozom, hogy parlamenti képviselő vagyok. Átalszom a vitát a plenáris ülésen, „fészbúkozok” a haverokkal a laptopomon, aztán magamhoz veszem a benzinkártyámat, és kéjes vigyorral az arcomon telenyomom a Q7-esem tartályát...
Na de mint tudjuk ábrándozás az élet megrontója, maradjunk a földön, és például tervszerű útvonaltervezéssel takarékoskodjunk gépkocsink üzemanyag fogyasztásán. Ha például A-ból B-be csak girbe-gurba utakon juthatunk el, rövidítsük le a távot. Dobjuk ki a „dzsípíeszt”, bontsunk kerítést, gázoljunk át csalitoson, nyírjunk repkényt és így jussunk el célpontunkhoz. Faluhelyen könnyebb helyzetben vagyunk, mert dűlőutakon, meg téeszes ösvényeken hamarabb eljuthatunk oda ahová szeretnénk, de ha esetleg a Nagytemplom áll az utunkban, mindenképpen engedélyt kell kérnünk a Magyarországi Református Egyház Zsinatától falbontásra.
Következő tipp: piros lámpánál állítsuk le a motort, és ha zöldet kapunk ne indítsuk újra. Kapcsoljuk be a vészvillogót, hívjunk autómentőt (mindezek előtt persze lépjünk be a Magyar Autóklubba), és vitessük haza magunkat.
A legtutibb tipp pedig: ne vásároljunk autót! (Ha már van, ne adjuk el mert akkor mit simogatunk nap mint nap, a feleségünket? Na neee..!) Menjünk el egy autószalonba, és üljünk bele a kiválasztott autóba. Élvezzük a komfortos ülés nyújtotta kényelmet, játszunk az adaptív menetstabilizátorral, kergessük őrületbe az ablaktörlőlapátokat, na és faggassuk ki az eladót; egyszóval tegyünk úgy mintha autót szeretnénk vásárolni. Ha pedig az árra kerül a sor, hárítsunk, mondván most jöttünk a „lidiből”, nincs nálunk négymillió-hatszázötvenezer forint...
Ha szerda, akkor benzináremelés, kezdtem e kis írást.Viccelődöm, pedig a helyzet lassan kezd tragikussá válni; véleménye mindenkinek van, csak azzal ugye nem lehet beindítani a kocsit. Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy reménykedjünk, vagy végezzünk próbafúrásokat kiskertünkben, hátha...
