Gyenge, zsenge lelkükbe könnyen bele tudnak kapaszkodni a szenvedélybetegségek, az alkohol-és drogfüggőség problémája körükben mindnyájunk számára ismeretes, de akár a korai szexuális aktivitást is ide sorolhatnánk. Lehet, így van ez „jól”, s ez csak az idő múlásának természetes velejárója, ahogyan ezzel sokan érvelnek. Véleményem szerint azonban attól, hogy már nem a regényes lovagkort éljük, férfi és női értékek örökérvényűek maradtak, függetlenül attól, hogy a társadalom miképpen formálódott át az óramutató rohanásában.
Szememben a legszembetűnőbb változás egyértelműen a férfi és női szerepek felcserélődésében következett be. Abba sajnos már egészen beletörődtem, hogy a kitartóan udvarló férfi kihalásban lévő faj, de hogy lassan már maga a férfi is, az meglehetősen elrettentő jelenség számomra. Ami még ennél is elszomorítóbb, hogy mi, nők kergettük feminizálódásba a férfiakat, mégpedig azzal, hogy megérezték, vezető „hímszerepüket” nagy veszélyek fenyegetik az emancipálódó nők hálójában, akik minden áron be akarják bizonyítani maguknak, vagy másoknak, hogy igenis érnek annyit, mint az erősebb nem képviselői, vagy akár többet is. Természetesen ez így is van, de a gyengébb nem ezen térhódítása nyomán civilizációnk ádámcsutkás tagjaiban a maszkuláris erőnlét öntudatának csillaga leáldozóban van, kétségbeesésükért pedig nem is okolhatjuk őket. Mert, ugyan, minek is nevezhetnénk a metroszexualitás keretein belül megjelenő polgárpukkasztó öltözködési formulákat, a már-már térdig letolt, bő szabású nadrágokat, melyek alatt betekintést nyerhet boldog-boldogtalan a férfi altesti aláöltözet „titkaiba”, melyek ugyebár magánszféráik részeinek kellene megmaradniuk.
Olyan szélsőségekig el sem mennék, melyek a férfisminket és társait boncolgatják, az órákig zselézett hajaktól a képtelen ruhaszín választásokig, számomra az már olyan eszeveszett kiáltozás, melyről beszélni sem érdemes. Kiáltozás, igen, mert az ilyen típusú – milyen szót is használjak- „hímneműek”, hasonlóan a külső adottságaikból „kiállítás börzét” rendező lányokig, azt kiabálják: „Itt vagyok! Vegyetek észre!” Persze a nemi identitáskeresésben nincs semmi kivetni való, de a legfőbb probléma az, hogy a nagy versengésben, rivalizálásban elfelejtették, hogy a legvonzóbb tulajdonság, mellyel egy nő csak rendelkezhet, az a rejtélyesség, az óvatos, szemérmes, de mégis sokat sejtető báj, kellem. Félnek, hogy önmagukért senki sem szeretné őket, így kidobnak egy-két „húsdarabot” a piacra, vegye, akinek kell. Csakhogy olyan minden nőnek van, mégis mi emelné ki őket egy férfi szemében a többi közül, ha pont ugyanúgy viselkednek, mint a többi?
Nyilvánvalóan meg vannak sértve, ha strigulaként kezelik őket, „tucat tételként”, pedig pont ők voltak azon, akik tálcán kínálták fel magukat kihasználásra. Eltakarják külsejükkel a lelküket, ha egyáltalán van még nekik olyan tiszta, jóságos, ifjú, ronthatatlan lelkük. Nem közhelyek ezek, csupán a büszkeség és a tartás szavai. Félelmük aztán harsányságba csap át, majd kezdeményezésbe, a férfiak pedig elfogadják, sőt, élvezik jó dolgukat, hiszen így nekik az égvilágon semmit sem kell tenniük egy nő meghódításáért, legkevésbé a bizalmába férkőzéséért, elég, hogy vannak. Felakad a szemük, ha egy-két öntudatos nőre bukkannak, nem tudnak velük mit kezdeni, mert egy olyan generációban serdülnek, ahol nincs szükség a hódítás művészetére. Ez a tehetetlenségük rendkívül dühíti őket, de van, akit egyáltalán nem érdekel, hanem megy tovább olyan „prédára”, amely könnyebben bemérhető távolságra van. Még ha nem is olyan értékes zsákmány, mint az, amelyikért többet kellene harcolni, akkor is zsákmány.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy menjünk vissza a középkorba, vagy a XIX. századba, ahol a nőket eszközként, tárgyként kezelték, alárendelték őket a férfiaknak, semminemű személyi szabadságot adva nekik. Nagyon helyénvaló, hogy a nők is érvényesülésre törekednek, nem kevés sikerrel, ezzel nincs semmi baj. A baj csak ott kezdődik, hogy nem adjuk meg a férfiaknak, ami a férfiaké; a vadász szerepet. Nem adjuk meg nekik azt az érzést, állapotot, melyektől férfiaknak érezhetik magukat velünk, nőkkel szemben.
Legyünk csak egy kicsit mindig rájuk utalva; egy kicsit mindig függjünk tőlük, legyen szükségünk az erejükre, nekik pedig legyünk nélkülözhetetlenek azáltal, hogy mindig támogatjuk őket, s mögöttük állunk. Isten az oldalbordájukból formált meg minket; viselkedjük ehhez méltón.
