„Nehezen, de nekifogtam végre, hogy leírjak valamit abból, amire emlékszem és ami megmaradt.”– ezek a sorok jutottak eszembe, amikor értesültem a szomorú hírről. A szomorú hírről, hogy a kiváló ember, a nagyszerű pedagógus, a tehetséges kő-, és fafaragó, író, Mészáros Zoltán eltávozott közülünk.
Falu a rézhegység lábánál – A Bisztra-menti Tóticímű helytörténeti könyvét kezemben tartva olvasom a dedikálást, s felidézem magamban azokat a pillanatokat, amikor találkoztunk, beszélgettünk. Amikor könyvbemutató után egy pohár bor mellett beszélgettünk, amikor pertut ittunk és amikor a reggeli órákban munkába menvén az utcán találkoztam vele. Mindig szenvedélyesen mesélt. Mesélt fiatalkoráról, diákévekről, családról. S minden történet egy pontban futott össze: Tótiban. A hőnszeretett szülőfalu, ahol 1946 március 3-án született és ahol elemi iskolát is végezte, majd következett a középiskola Szilágysomlyón, mivel az akkori párttitkárnak köszönhetően, nem mehetett a margittai iskolába. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy továbbtanuljon. 1972-ben a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerezett román és magyar tanári oklevelet. 1981 óta élt és dolgozott Margittán. Miután szobrász-oklevelet szerzett, 1985-től a margittai „pionírházban” vállalt állást, ahol rajzot és modellezést tanított, valamint színjátszó kört vezetett egészen 2010-es nyugdíjazásáig.
Honnan ennyi tehetség és rátermettség? Talán az ősöktől öröklődött, vagy a fiatalkori megpróbáltatások következménye? Annyi biztos, hogy már kisgyermekkorában érdeklődött a történelem és ősei iránt, akik között megtalálható Mészáros Lőrinc bihari püspök is, aki az 1514-es parasztháborúban Dózsa György alvezére volt, valamint Spáczai Alajos, aki II. Endrétől kapott lovagi címet. Faragás iránti érdeklődése és tehetsége, már gyermekkorában előtérbe került. Eleinte zsilettel krétából faricskált, majd fát, később a szülőházhoz közel folydogáló Bisztra parton talált agyagot formálta. A Bisztra patak, amelyhez oly sok gyermekkori csínytevés kötötte, amely ellen küzdött árvíz idején és amelynek partján lévő temetőbe most hazatér.
2011-ben megjelent könyvének ajánlójában, távoli rokona, a szintén Tótiban született, Nagyváradon élő Gittai István költő így fogalmaz: „...Nemcsak vésője, kalapácsa, de tolla is imponáló (...). Én bizony kertelés nélkül kimondom: író született! Higgyenek nekem.” Mészáros Zoltán született tanár, szobrász, író, ember és barát volt és az is marad. Bár imponáló kalapácsa, vésője és tolla most megpihen, de alkotásaiban örökké élni fog Margitta és Tóti magyarjainak emlékében.
Drága Pirike, Zoltán és Csongor! Kedves férjed és édesapátok munkássága legyen számotokra példaértékű és erősítsen titeket emléke megőrzésében. Nyugodj békében Zolibácsi!
