A képre kattintva galéria nyílik!
Amikor 1852-ben a Margittát birtokló gróf Csáky családban ellentétek törtek ki, a birtok uralását illetően, úgy döntöttek, hogy eladják Margittát, mégpedig a alsó-ausztriai mölki (Melk) Szent Benedek-rendi apátságnak.
A községben az apátság hatalmas gazdaságot hozott létre. Cserép- és téglagyárat nyitottak, amelyben évente több, mint félmillió darab téglát és cserepet gyártottak. Ezenkívül állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkoztak.
A margittai hegyen hatalmas szőlőültetvényük volt. Az itt található présházban készítették a messze földön híres margittai bort. A présházat az 1860-as években építették, saját gyártmányú, címeres téglákból. A présház alatt egy jókora pince volt, ám a bort mégsem itt tárolták, hanem a mai kisiskola pincéjében, ahová egy speciális csatornarendszer segítségével vezették le.
A mölkiek virágzó gazdaságának a kommunizmus és az államosítás vetett véget. Ekkor az apátság mindenüket hátrahagyva elmenekült Margittáról. A szőlőhegyen lévő présházat egy ideig még használták, majd sorsára hagyták. A nemtörődömség, és a hanyagság rányomta pecsétjét az egyedi stílusú, műemlék jellegű épület sorsára. A rendszerváltás után magánkézbe került, ám ekkor sem történt semmi. Az épület az évek során csak pusztult. Az önkormányzat sem tett semmit ennek megmentése érdekében. A présházat lassan-lassan széhordták a szorgos kezek. Egy kis tégla ide, egy kis tüzifa a tetőszerkezetből oda, s lassan lassan az egykor virágzó gazdaság egyik emlékhordozójából nem maradt más, mint négy csupasz téglafal, és egy beszakadt pince. Egy hónappal ezelőtt ez még stabilan állt, s a tető egy része is megvolt. A hétvégén egy barátommal sétálva felmentünk a hegyre, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a környékre. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a történelmi épületből nem maradt más, mint egy nagy kupac törmelék. A présház összedőlt, vagy lehet hogy emberi kezek segítettek be a természetnek, s talán ledöntötték? Remélem nem. Tény, hogy a tetőszerkezetnek nincs nyoma. Mert ha magától dölt össze, akkor törött gerendadarabok kellene látszodjanak. A falak sem voltak annyira rossz állapotban, hogy erős szél kidöntötte volna. Meghát nem is járt mostanság olyan ítéletidő a környéken, amely elpusztíthatott volna egy ilyen építményt.
Akarva-akaratlanul is arra kell gondolnunk, hogy mégiscsak emberi segítséggel lett semmivé egy történelmi emlék. Ezt meg lehetett volna előzni, fel lehetett volna újítani, csakhát a kellő akarat hiányzott hozzá az illetékesek részéről. De legyünk jóindulatúak, még mostsem késő. Még lehetne rekonstruálni a présházat, s talán kialakítani ott egy mezőgazdasági múzeumot. Csakhát a kellő akarat . . .
