Szertornázóként kezdte, válogatottságig vitte. Később elvégezte a Testnevelési Egyetemet, majd a torna és aerobik révén az edzői sikerek sem kerülték el, kitüntetéseinek, érdemeinek felsorolásával oldalakat lehetne megtölteni. Kovácsné Laurinyecz Julianna elmondta, számára a sportág feltétlen szeretete minden sikernél előrébb való.
Szertornázóként kezdte sikerekben gazdag sportpályafutását.
Békéscsabán nőttem fel, ott végeztem középiskolai tanulmányaimat, s a Békéscsabai Előre Torna Clubnál szertornáztam hosszú ideig. Válogatott szintig jutottam el, jártam a világot, edzőim nagy hatással voltak rám emberileg és szakmailag egyaránt. Bár korábban a Sebes György Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola pénzügyi-ügyviteli tagozatán végeztem, életemet mindig is a sport határozta meg – ezért felvételeztem a Testnevelési Egyetemre, melynek befejezése után költöztem családi okokból – a férjem révén – Debrecenbe. Rögtön a Sportiskolához kerültem, szerettem volna a tornát Debrecenben is folytatni, de sajnos hamar rájöttem arra, hogy itt nincs igény egy magasabb szintű képzésre, holott mind a női, mind a férfi vonalon kiváló szakemberek vannak. Sajnos ezt a sportágat nem találták támogatásra méltónak, így bár továbbra is tanítottam a tornát, ’80-ban már a Tanítóképző oktatója is voltam.
Mire a legbüszkébb versenyzői múltjából?
Nagyon büszke vagyok a válogatottságomra, kint voltam a főiskolás világbajnokságon (Universiade) Szófiában, de igazából az egészet mondanám: önmagában az, hogy csinálhattam, sportolhattam, szerepelhettem, s fiatalként segíthettem a gyerekek felkészülését. Már általános iskolás koromban felfedezhették bennem edzőim a tréneri vénát, megláthatták, hogy jó az érzékem a gyerekekhez; hamar voltak apró edzői feladataim, így fiatalon „beledolgozódtam” a szakmába.
Aztán jött a már említett Testnevelési Egyetem.
Amikor Budapesten tanultam, akkor több neves egyesületnél kértem s kaptam feladatokat, így kiváló edzőktől első kézből sajátíthattam el a szakma fortélyait. Tanítani szerettem volna a testnevelést, hogy alap-, közép-, vagy felsőfokon -, az nem igazán volt lényeges. Mindegy volt – bár eleinte a „kicsikhez” húzott a szívem, mert tudtam, rajtam múlik, hogy hova jutnak el, mennyire sikerül velük megszerettetni a sportot. Úgyhogy a korábban említett versenyzői büszkeségemet a sportág iránti szeretet az, ami megelőzi.
Visszatérve egy kicsit a tornához: volt valaki a családban, aki korábban szertornázott? A torna speciális sportág, nem ritka, hogy anyáról leányra, apáról fiúra száll a szeretete.
Nálunk nem volt ilyen. Szüleim vittek el fiatalon sportolni, és javaslatukra kezdtem el pénzügyi vonalon is tanulni. Mivel edzőim is abban a középiskolában tanítottak, lehetőségünk volt továbbra is együtt dolgozni, folytatni a korábbi munkát, így a sport eltérített a pénzügyi szakmától.
A torna után jött egy újabb sportág, az aerobik.
Húsz éven át a Gyakorlóiskola tanulóival városi, megyei, területi és országos tornaversenyeken verhetetlenek voltunk. Ez nagyban köszönhető volt annak is, hogy a sport és a tanulás összehangolását az osztálytanítók hathatós közreműködésével, sportági képzésű osztályokban valósíthattuk meg. A tornaversenyeken hallottuk a kollégáktól, hogy beindult egy új sportág, a versenyaerobik. Felkeltette az érdeklődésünket, hogy mi ez, hogyan is néz ki, Szegeden megtekintettünk egy országos bajnokságot, ami elnyerte tetszésünket, mert sokban hasonlított a tornában megismert mozgásanyaghoz. Megismerkedtünk az alapokkal és szabályokkal, majd immár alapismeretekkel felvértezve bekapcsolódtunk a diákolimpiai, később a szövetségi versenyrendszerbe. Hamar belelendültünk, és lehetőségünk nyílt külföldre utazni a gyakorlóiskolás gyerekekkel. Rögtön meg is nyertük a versenyt, s igyekeztünk a külföldi kollégáktól szakmai tanácsokat kérni a továbblépéshez. Az aerobik először párhuzamban ment a tornával, utána fokozatosan elhagytuk a tornát, mert rengeteg új lehetőségünk volt az aerobik révén – készültünk, utaztunk, versenyeztünk, már nem bírtuk a két sportágat együtt megoldani.
A torna szakedzői után elvégeztem az egyetemen az aerobik edzői szakot is, s azóta is folyamatosan képzem magam. Hosszú éveken át tartottam nagy érdeklődés mellett esténként aerobik órákat a hallgatóknak, ám mivel én sem lettem fiatalabb, így ezeket a feladatokat igyekeztem átadni a fiatalabb edzőknek.
Mérföldkő volt a saját klub, a Flex - Hungary Debrecen Torna és Aerobic Diák Sportegyesület (Flex-HD) megalapítása, amelynek társadalmi elnöke és edzője is egyben.
Igen, 1999-ben a szülőkkel együtt alapítottuk a versenyzők szervezett felkészítése, versenyeztetése érdekében. Egyesületünk végül is kényszerből alakult, hiszen amikor a főiskolára kerültem, akkor a csoportomhoz mindig a Gyakorlóiskolából toboroztam gyerekeket, de ezek a gyerekek, miután elvégezték az általános iskolát, szerették volna középiskolásként is folytatni a versenyzést. Megalakítottuk a sportegyesületet, így meg tudtuk tartani a nálunk végzett diákokat. Mivel ez egy önálló egyesület, ezért lehetőségünk volt máshonnan érkező gyerekeket is befogadni – a szándékunk az elején nem ez volt teljesen, de egy öngerjesztő folyamat végén lett egyre több versenyzőnk. Gyakorlóiskolai tanulók - például Hegyi Dóra, Bakó Anett, valamint Szörényi Ágota - ma már egyetemistaként is válogatott versenyzők. Eredményes munkámat a mellettem lelkiismeretesen dolgozó tanítványaimnak, edzőknek és a lelkes szülői háttérnek köszönhetem. Minden korcsoportnak tartunk edzéseket, óvodásoktól felnőttekig.
Az anya-lánya kapcsolat azért itt is adott, úgy tudom, a gyermeke is a nyomdokaiba lépett.
Judit lányom itt végzett a főiskolán, az egyetemen elvégezte az edzői szakot, jelenleg ő az egyesületünk főállású edzője, koreográfusa, nemzetközi bírója.
Bizonyára a tanítványait kellene megkérdezni, de a tréneri önkép is érdekes lehet: Milyen edzőnek látja magát? Inkább szigorú, esetleg inkább engedékeny?
Engedékeny biztosan nem vagyok. Tudom, többen nagyon szigorú edzőnek tartanak. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem hagyom, egy mozdulat vagy gyakorlat rossz legyen, azt nem tudom elfogadni, ha dolgozunk hosszú hónapokat, éveket, vagy csak akár egy napot is, akkor az ne legyen jó. Ilyen értelemben maximalista vagyok. Haragszom sokszor a tanítványaimra, ha nem értik meg, hogy belefektettek egy csomó energiát, s csak a kényelem miatt nem fejlődnek tovább. Tudom, hogy sokat kell megtenni a sikerért, tudom, hogy rengeteg lemondással jár, mert egyértelmű, egy átbulizott éjszaka után másnap nem lehet teljesíteni. Másrészt viszont igyekszem megbeszélni a gyerekekkel a problémáikat, próbálom segíteni őket a tanulmányaikban. Mások az elvárásaim a különböző szinteknél, egy kezdő gyereknél jobban tudom tolerálni, ha nem jön edzésre, de egy élversenyzőtől bizony már nehezebben fogadom el. Annyit követelek tőlük, amennyit magam is beleteszek.
Munkáját elismerik, a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány elismerése: volt többször is a megye legjobb edzője, megkapta a Kovács Pál-díjat, átvehette a Magyar Torna Szövetség kitüntetését, a Magyar Testnevelő Tanárok Országos Szövetségének emlékplakettjét. Van kedvenc tanítványa, korcsoportja? Lehet-e egy edzőnek egyáltalán kedvence?
Érdekes kérdés, attól függ, kit nevezünk kedvencnek. Olyan, akit nagyon szeretek, akit nagyon imádok, aki a kedvenc – ilyen nincsen. Mivel bennem is van szakmai ambíció, ezért azt mondanám, hogy van olyan csoportom, amelybe többet teszek bele, mert tudom, hogy többet kapok vissza. Persze ez nem jelenti azt, hogy más nem kapja meg a maximális lehetőséget. Vannak tanítványaim, akikkel más a kapcsolatom – vannak, akikkel 15 éve dolgozom együtt, magánéleti dolgoktól kezdve bármit meg tudunk beszélni. Nem szeretem kiemelni a gyerekeket, mert ez a közösségnek soha nem tesz jót. A kedvenc nálam általában úgy jelenik meg, hogy akit nagyon kedvelek és tehetségesnek tartok, annak sokkal nehezebb a dolga, mert attól sokkal többet követelek, s még véletlenül sem élvez előjogokat.
Van egy fiatal, aki sportolni szeretne. Miért kezdjen el aerobikozni? Hogyan ajánlaná?
Nem kezdeném el szóban győzködni, hogy mennyire nagyszerű dolog ez – azt mondanám, hogy jöjjön el, vegyen részt az edzéseken, én megmondom neki, hogy milyen csoportban tudná a képességeit kamatoztatni. Közben lesznek szubjektív, a mozgással kapcsolatos élményei, aztán eldönti, hogy őt ez megfogja vagy sem. A sportról való meggyőzés szóban nagyon nehéz, hiszen én győzködhetem a mozgás szépségéről, arról, hogy miket tanulhat meg, a végén a saját tapasztalatai alapján fog dönteni.
Szemmel láthatóan nagyon sportos, a sportpályafutásáról és edzősködéséről is csillogó szemekkel beszél. Van még olyan sportág, amelyet kitüntet a figyelmével?
Jajj, az úszás! S minden, ami a vízzel kapcsolatos. Ha mondhatom így, akkor az előző életemben biztos valamilyen hal voltam, úszni nagyon szeretek, főleg a nyílt víz a kedvencem – olyankor kitárul előttem a világ, bármerre mehetek a gondolataimmal. Szeretem még a síelést is.
A labdás sportok?
Jellemző a tornában dolgozókra, hogy kicsikét nehezebben fogadják be a labdás sportokat, s fordítva is igaz ugyanez. Nagyon szerettem a kézilabdát, a korábbi évfolyam- és szobatársam Gódorné Nagy Marianna (korábbi 269-szeres válogatott kézilabdázó – a szerk.) volt a Testnevelési Egyetemen. A sportjátékok közül még a röplabdát szerettették meg velem.
Egy világbajnoki döntő futballban?
Ha választhatok a műsorok között, nem a foci elé ülök le. Bár vannak jó ismerőseim és barátaim, akik fociztak, szívesen is jártam a mérkőzéseikre, de mára kimondottan zavar az a misztikum, amit Magyarországon a labdarúgás köré építenek. Szerintem méltánytalanul nagy a dotálása is – mert tudom, nagyon sok sportágban sokkal jobb és eredményesebb munka folyik, de csak azért, mert nem gurul ott egy labda, észre sem veszik.
