artand001bakonszeg001darvas001komadi001korosszegapati001magyarhomorog001mezosas001nagykereki001szentpeterszeg001tepe001ujiraz001vancsod001

2012. július legelején a Bihari Természetbarát Egyesület két lelkes tagja megmászta az Olümposzt. Az alábbiakban Hegedűs Zoltán élménybeszámolóját olvashatják.

 

 

 

Az Olümposz Európa egyik legnagyobb relatív magasságú hegye. Ez azt jelenti, hogy a hegy lába és csúcsa közötti szintkülönbség tekintetében az élen jár az öreg kontinens hegyei között.
Szerencsére az Istenek kegyesek voltak hozzánk, és mind a mászás, mind a csúcshódítás napján kitűnő idő fogadott kettőnket, akik évek óta tervezik az Olümposz megmászását.
Bár az 1100 méteren fekvő Prionia településig autóval is feljuthat az ember, mi a tengerpart szomszédságában fekvő Litochoróig bringával érkeztünk és csatlakozva a fanatikusok mozgalmához közel tengerszintről küzdöttük le a közel 3000 m-es magasságot.

Prioniáig csodálatos, sziklába vájt úton, hihetetlen hullámhegyeket és völgyeket leküzdő gyalogúton jutottunk fel. A keskeny, félnapos utat jelentő szurdokvölgy vetekszik a Szlovák Paradicsom, vagy a Tordai-hasadék szépségével. Hossza és az autós alternatíva miatt egész nap a háborítatlan természetben túrázhattunk, átélve az Út a vadonba c. film szellemiségét. A sebes patak fölött átívelő fahidak mellett az egyetlen ember alkotta építmény az Agio Spileo barlangi templomocska volt, az erdő közepén, távol mindentől. Zeusz tiszteletére a nyirkos tűzszerszámokkal végül sikerült meggyújtani egy gyertyát.
Az éjszakát sátorban töltöttük a zúgó patak partján. Egyetlen vendégünk egy apró rágcsáló lehetett, aki a sátor melletti táskán bekapcsolt min-max. hőmérő csillogó fémszenzorába szeretett bele olyan ellenállhatatlanul, hogy végül lerágta, és magával vitte, gondolván, neki majd hasznosabb lesz, mint nekünk.

Második nap hamar megérkeztük Prioniába, ahol kész civilizáció fogadott bennünket, autós felutazástól megfáradt turistával, hegyimentővel, több eurós Mythos sörrel, és a hegy utolsó forrásával.
A táj 1100 méter felett gyorsan változik. Előbb eltűntek a lomblevelű fák, és a fenyő vált az uralkodó fává. Később a fák is megritkultak, a növényvilág gyérült, inkább a törpefenyők, a magaslatot bíró pázsit, és a száraz, csörgő, végtelen mennyiségű kő és szikla borította a hegyet. A tengerpartról a fürdőzőkhöz hasonlóan mi is azt méregettük pár napja, hogy a hegy tetején valóban havat látunk, vagy csak optikai csalódás játszik velünk. Közeledve a 2100 m-es menedékházig megkaptuk a választ, bizony jó fél méteres hómezők olvadoztak még a nyár közepén is a völgyekben. Visszanézve a tengerpartra fenséges látvány fogadott, mintha egy mennyei kilátóban nézelődne az ember.
A menedékházban újra nagyobb kolónia verődött össze, ki közelebbi, ki távolabbi országból érkezett. A sziklás hegyi ösvény miatt kizárólag lóháton érkező ellátmány minden igényt kielégített. A házban arany áron lehetett kapni sört, több fogásos ebédet, ruházatot, de még bakancsot is. Mivel már elmúlt délután két óra, a csúcstámadásra nem maradt elég idő. Fenn, a sziklás taréj mögött hamar lebukott a nap, emitt a suhanó árnyék végigrohant a völgyön, mind nagyobb részt hódítva el a tengertől.

Harmadnap hajnalban újra benépesült a terasz, mindenki készült a nagy csúcshódításra. A meteorológia derült időt jósol, az ég is jó időt ígér. A reggeli alatt a tengerbe vesző horizontot, és a felette ébredező napot bámulta mindenki álmos szemmel.
A menedékház után búcsút intettünk az utolsó árnyat adó fának is és zörgő köveken, végtelen kavicssivatagon küzdöttük magunkat feljebb és feljebb.
A csúcstámadók libasorban, hol előretörve, hol megpihenve araszoltak a hegy felé. 2866 m-en értük el a Skala nyerget, ahol a bűvös, 2918m-es Mytikas és a nála 7 m-el kisebb Skolio csúcsa tárult elénk. Több, mint ezer km-es út, háromnapi mászás és 2866 méter leküzdése elég elhivatottságot ad ahhoz bárkinek, hogy a csúcs kimászása már ne is legyen kérdés. Az oszlopos, égbe nyúló isteni csúcs és az alatta tátongó szakadék azonban még a legvakmerőbbeket is gondolkodóba ejti. A nyeregtől egyedül vállalkoztam a csúcs kimászására. A mászás kezdetén hatalmas tábla hívja fel a figyelmet minden fontos részletre, amit tudnom kell és sorolja fel majd tíz bekezdésen át a tiltó rendelkezéseket is.
50-60 fokos dőlésű sziklafalon lépésről-lépésre, fogásról fogásra haladtam előre. 10 perces mászás után megérkeztem a csúcs és a nyereg tömbje közötti élre, ahol mindkét irányba több ezer méteres szakadék nehezedett alattam. Újabb mászással már a Mytikas tömbjén araszoltam felfelé, gondosan megválogatva, letisztogatva minden fogást. A mászást a felfestett jelzés segítette, ami egyre meredekebb sziklafalak alá hívott. Éreztem, az ereimben folydogáló adrenalinban található egy kis vér is és hatalmas teherként nehezedik rám a mászás súlya. A tudatosan beiktatott gyakori pihenőkkel volt időm gyönyörködni a völgy végtelenjében, szembesülve azzal, hogy egyetlen rossz lépéssel minden véget ér, több száz méterrel lejjebb.
A meredekség fokozódott, ami akaratlanul is felvetette a kérdést, folytatni az utat felfelé, vagy engedni az ész érvnek, visszatérve a nyeregbe. Végül a kegyelemdöfést egy olyan „lépés” hozta meg, amire úgy kellett kitolni magam. Tudtam, itt visszafelé úgy kell visszaereszkednem, hogy csak két kézzel kapaszkodok. Ami a döntést végül meghozta, az a felismerés volt, hogy a mélység felé visszanézve nem láttam, hogy hol jöttem fel, visszafelé nem festették fel a jeleket.
Kisebb pihenő után, közel fél órás óvatos mászással visszaereszkedtem a nyeregbe. A visszaúton Veres Peti barátom hangját hallottam, aki megerősített: „Nem éri meg.”

Hatalmas kő hullott le a vállamról, amikor újra olyan sziklán állhattam, ahol nem tátongott alattam több száz méteres mélység. Mivel az időnk megengedte, felkerekedtünk, hogy megmásszuk a másik, kevésbé veszélyes csúcsot, a Skolio-t, immár újra ketten.
A mászás inkább túrázáshoz hasonlított, hisz nem volt szükség kapaszkodásra. A tetőn egy csúcsfüzet várt, ahol a kevés magyar bejegyzést gazdagítva mi is otthagytuk jókívánságunkat, az Istenek védelmét kérve minden hazánkfiára. Szokásunkhoz hűen kibomlott a magyar lobogó és ma is ott lengeti a füzetes ládika oldalán a trikolor szalagot a szél.

A túra nehezebbik fele előtt álltunk. Majdnem 3000 méterről leereszkedni igen megterhelő a térdnek, így sokan szívesebben mászunk, mint ereszkedünk. Óvatos léptekkel előbb elértük a menedékházat, majd egy frissítő után ereszkedtünk még lejjebb. Felfelé kapaszkodástól, emelkedőktől meggyötört arcok néztek vissza ránk. A legutolsó métereken, közel a nap alkonyához egy középkorú hölgy kérdezte, hogy a menedékház messze van-e. A döbbent arcunkat látva rögtön mondta, hogy inkább nem is kíváncsi a távolságra. Fél napi járás, 6 km távolság és 800 méter szintkülönbség várt rá késő délután. Útravalónak utána kiáltottam, ha kitartó, meglátja sikerülni fog.

Lenn, a szálláson tudtam meg, hogy bár évente több ezren is megmásszák az Olümposzt, minden évben 8-10 halálos baleset történik a Mytikas mászása közben. Pedig nyilván senki nem meghalni megy oda. És ezen a hegyen nem műlábra megy a játék, a tét az élet.
Megérte három napig mászni. Aki felmászik az Istenek hegyére, közelebb kerül az éghez, 3 km-rel legalábbis biztosan. S odáig a vívódás a testtel és a lélekkel, a magunkba vetett hit és a remény a szerencsére és gondoskodásra, mind az út maga. Nem a magassággal küzdünk, hanem önmagunkkal, ahol a vívódás értékét méterben mérik. Érdemes útra kélni!

Fotók:

Hegedűs Zoltán
Bihari Természetbarát Egyesület

You have no rights to post comments