Frissdiplomásként került Berettyóújfaluba, a város valamennyi iskolájában tanított, az édesapja pedig Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter munkatársa volt. Bóér Irénke nénivel, a város 96 éves tanárnőjével a régmúlt időkről, a tanításról, pedagógusi hitvallásáról beszélgettünk.
Hosszú éveken keresztül a polgári leányiskolában tanított, mi vonzotta a pedagógusi pályához?
A családom szinte minden tagja pedagógus volt - nagyapám például görög–latin szakos lelkész professzorként tevékenykedett a csurgói kollégiumban – így, az ő példájukat látva választottam én is ezt a pályát. Annak idején a középiskolában külön voltak fiú- és leányosztályok. A lányoknak nagyon kevés lehetőségük volt arra, hogy továbbtanuljanak, csak külön miniszteri engedéllyel járhattak be magántanulóként a gimnáziumba, így tehettem én is érettségi vizsgát 1936-ban a Csongrádi Magyar Királyi Állami Szent Imre Reálgimnáziumban. Ezt követően a Szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanultam, ahol latin–történelem szakon tanári diplomát szereztem.
Az egyetem mellett elvégeztem egy ápolónői tanfolyamot is, melynek zárásaként személyesen Szent-Györgyi Albert adta át az ápolónői elismerést. Emlékszem, felhívta a figyelmünket arra, hogy minden körülmények között segítséget kell nyújtanunk, mivel minden esetben emberéletről van szó, majd kihangsúlyozta: ”Soha ne feledjétek, hogy Titeket is köt a hippokratészi eskü!” Ez akkoriban többet ért számunkra bármilyen elismerésnél, hiszen azt jelentette, hogy ettől a perctől kezdve kollégáinak tekint bennünket.
Úgy tudom, az oktatás mellett a régészet is nagyon érdekelte.
A történettudomány segédtudománya a régészet, amely annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, régészetből fogok doktorálni. Dr. Banner János volt a professzorom, és már a disszertációm témája is megvolt, de sajnos a világháború közbeszólt. Később a tanítványaimnak sokat meséltem az írott és íratlan történelmi forrásokról, és talán ennek is köszönhető, hogy egyik reggel egy kedves kis tanítványom, Csuha Katika egy olyan kőkorszaki emléktárgyat hozott be az iskolába, amely párját ritkítja még ma is egész Európában. Édesapja találta földművelés közben Berettyóújfalu határában. A felfedezés nyomán ásatások kezdődtek, melynek eredményeképpen 7 láda lelet került a Nemzeti Múzeum első nemzetközi, települési helyek emlékeit bemutató kiállítására, ahol ma is megtekinthetőek.
Városunk oktatási életében fontos szerepet töltött be, hogyan került Berettyóújfaluba?
Egyik volt egyetemi csoporttársam hívó szavára jöttem Berettyóújfaluba, közvetlenül a diploma megszerzése után 1942-ben. Kétségbeesetten kerestek megfelelő végzettségű pedagógust a helyi polgári leányiskolába, hiszen ennek hiányában bezárás fenyegette az intézményt. Gondolkodás nélkül igent mondtam, pedig akkor már biztos állás várt Csongrádon is. Abban az időben nagyon kevés tanár volt, főleg vidéken. Úgy gondoltam 5 évig maradok - addig biztosan találnak valakit a helyemre - és visszatérek a szülővárosomba, de az élet, a sors másképp hozta. A polgári leányiskolában kezdtem tanítani de később szinte minden helyi iskolában vállaltam feladatot a kötelező óraszámot jóval meghaladva, hiszen a férfi kartársak abban az időben az életüket vitték a frontra. 1943-44-es tanévtől már az igazgatói feladatokat is én láttam el, hiszen az igazgatónkat is elszólította a háború.
Nagyon nehéz időket éltünk akkor, a tanításon kívül rengeteg egyéb feladat hárult a pedagógusokra. Amikor eluralkodni látszott a káosz és a kilátástalanság mondtam a tanítványaimnak, történjen bármi, én mindig itt leszek, ha szükségük van rám, egyedül érzik magukat, keressenek bátran, számíthatnak rám. Többen éltek is ezzel, egy testvérpár szüleit például deportálták, így másfél évig - amíg a szülők haza nem érkeztek – a gyerekek az én segítségemmel folytatták tanulmányaikat.
Tanárként, milyen pedagógiai elvet vallott, mivel volt másabb akkor tanítani?
Mindig is úgy gondoltam, hogy a pedagógus legfontosabb eszköze, „fegyvere” maga a beszéd. Akkoriban a „kis mókusok” –így neveztem a tanulóimat - szorgalmasak voltak, tudták, hogy ez az ő javukat szolgálja, és tisztelettel néztek a tanítóikra. Minden esztendőben megjelent az iskola évkönyve, amiben osztályonként, névsorban szerepeltek a tanulók és tantárgyanként az érdemjegyeik. Számukra ez is ösztönző hatással volt, hiszen az egész község látta, ki milyen tanuló, ki a kitűnő, ki bukott meg. Ha valaki lemaradt, mindig arra sarkalltam, hogy zárkózzon fel. Odafigyeltem rá, többször kikérdeztem, a gyengébbeket a kitűnő képességűekkel párosítottam, hogy segítsék egymást, és ennek köszönhetően mindenkinél megvolt az egyenrangúság érzése. Az osztályok igazi kis közösségek voltak, mindenki tudta, hogy a másiknak milyen jegyei vannak. Amikor elkezdtem tanítani, az első évben a 42 főből 16 tanulóm kapott kitűnő bizonyítványt. Úgy gondolom, odafigyeléssel, megértéssel minden gyermeket meg lehet nyerni, a pedagógus feladata, hogy feloldja a gátlásokat, felkeltse a tanuló érdeklődését a társai és a világ felé.
Említette, hogy édesapja Klebelsberg Kunó törekvéseit segítette. Az egykori vallás- és közoktatásügyi miniszterhitvallása miben változtatta meg az oktatási rendszert?
„Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik” – Klebelsberg Kunó hitvallása is tükrözte Széchenyi István sokat idézett megállapítását. A népiskolai hálózat kiépítését és az oktatás fejlesztését kiemelten kezelte, az analfabétizmust teljesen fel akarta számolni az egész országban. 1924-ben a középiskolai rendszerbe új reformokat hozott: létrehozta a reálgimnáziumot, fellendítette az élő nyelvek és természettudományok oktatását, 1927-ben pedig a 8 osztályos iskolát és általános tankötelezettséget vezetett be. Az volt a célja, hogy a kiművelt emberek teret kapjanak, fejlődjenek. Akik állami állásban voltak Magyarországon, de külföldön akartak továbbtanulni, vagy dolgozni, lehetőséget kaptak. Nemzetközileg is versenyképes vezető értelmiséget szeretett volna létrehozni. Az oktatáspolitikája véleményem szerint ma is tartja magát.
Ezzel párhuzamosan nevelési célokat is megfogalmazott: a családi életre, a testi és szellemi felkészültség összhangjára akarta a fiatalságot felkészíteni, a felekezeti háborúskodásokat pedig elítélte.
A pedagógusi pályája alatt számtalan diákot tanított. Van köztük olyan, akire különösen büszke?
Ó, hogyne! Számos tanítványom ért el az életben kimagasló sikereket.
Csak hogy néhány nevet említsek: Bujdosóné Fónyad Emma - aki a népművészet terén ért el nemzetközileg is kimagasló sikereket, a Konrád testvérek: Éva és György - Konrád Györgyöt szerintem nem kell bemutatnom senkinek, Csuha Kati - akit már korábban említettem, illetve Hamvasné Mártika - akinek mindig mondtam, hogy jó kézügyessége van, és lám, a nyugdíjas éveit festéssel tölti, sőt, úgy tudom nemrég kiállítása is nyílt Berettyóújfaluban. Mivel nyelvszakos voltam, több orvost tanítottam a latin nyelvre, de van olyan diákom is, aki a minisztériumban titkárnőként négy minisztert szolgált ki. A mai napig felismerem a régi tanítványaimat, ha találkozunk. A szemük, mosolyuk nem változik, mindnyájukra büszke vagyok!
