Azt hiszem, igen. Az alapítvány 13 éves, az iskola 12. Ha a sulit nézem (hiszen ez volt az alapítvány elsődleges célja), sikerült egy nemzetközi szinten jegyzett képzőművészeti műhellyé fejleszteni, olyan módszertannal, melyet ma már sokan követnek nemcsak itthon, hanem a határon túli magyar iskolákban, és Európa más országaiban is. Az alapcélok között szerepelt az is, hogy kiemelten fókuszálunk a hátrányos helyzetű gyerekekre. Nos, azt hiszem, ezt alaposan túlteljesítettük. Már módosítani is kellett az alapító okiratunkat, olyan szerteágazó szociális tevékenységet társítottunk az oktatás mellé.

 

 

Egyrészt tehetséggondozás, komplex személyiségfejlesztés a művészet eszközeivel. Másrészt esélyteremtés, ami a hátrányos helyzetű gyermekekre irányul. Mivel ez egy komplex probléma, így a munka is nagyon szerteágazó ezen a területen. A családgondozástól a gyermekjogokig, a hálózati együttműködésekig, a tolerancia fejlesztéséig nagyon sok mindennel foglalkozunk.

 

 

Talán azért, mert nálunk az oktatás legfontosabb jellemzője a gyermekközpontúság. Módszereink között sok átvett és saját fejlesztésű innováció szerepel; állandó az útkeresés, a kísérletezés, a problémák megértése, komplex kezelése. Inkább alternatívnak számítunk, mint hagyományosnak. Mi vagyunk tudomásom szerint például az országban az egyetlen művészeti iskola, ami szöveges értékelést folytat. Mi adaptáltuk a művészeti nevelésre a kooperatív tanulásszervezést. 300 gyerekkel, egy elsősorban a szociális kompetenciafejlesztésre irányuló egyéni fejlesztést végzünk. Kreatív képzőművészeti technikáinkat állandóan fejlesztjük, és át is adjuk ezt a tudást itthon s külföldön is. Az pedig, hogy a művészeti nevelést hátránykompenzálással kapcsoljuk össze, szintén nem jellemző vonás a művészeti iskolákban - sok különleges projektünk van, nem egy közöttük nemzetközi karriert is maga mögött tudhat.

 

 

Nincs rossz kapcsolatunk senkivel. Mi a berettyóújfalui kistérségben végzünk egy értékteremtő munkát, a jó viszony és az együttműködés ennek természetes alapja.

Alapítványi fenntartású iskolaként helyi támogatást nem kapunk, bérleti díjat fizetünk az épülethasználatért. Igyekszünk jelen lenni a rendezvényeken táncosainkkal, ha kell, kiállítással. Furcsa, de mégis úgy érzem, máshonnan sokkal több érdeklődés, odafordulás fogalmazódik meg a munkánk iránt. Ritka az olyan hét, hogy ne jönnének látogatók iskoláktól, civil szervezetektől, felsőoktatási intézményektől, cégektől, itthonról, és külföldről is. Azt hiszem, egyre meghatározóbb szerepet játszunk, nemcsak művészetoktatási, hanem esélyegyenlőségi vonalon is. Azt gondolom, a város nem igazán használja ki azt a nálunk kifejlődött tudást, tapasztalatot, amiért mások messziről utaznak hozzánk.

 

 

A köznevelési törvény változása miatt nem látszik igazán a következő tanév. Az iskola további működése bizonytalan, de folyamatosan keressük a lehetőséget a fennmaradásra.

Az alapítvány esélyteremtő munkáját szeretnénk folytatni, és egy máshol is adaptálható integrációs modellt kidolgozni. Ehhez több forrásból, pályázatokból, támogatóktól kapunk anyagi fedezetet.

 

 

Nem is tudom. Jó érzés volt mindegyiket megkapni. Ki nem szereti, ha elismerik a munkáját? Nagy meglepetés volt mindegyik. Talán a pedagógiai munkáért az Apáczai-díj, vagy a Lovagkereszt, de legutóbbi, a Tehetségnagyköveti cím is nagyon megtisztelő. Hamarosan pedig Holló László-díjat vehetek át, ami a művészeti munkám elismerése.

 

 

Nálunk nehezen szétválasztható az alapítványi és az iskolai munka, ezer szállal áthatja egyik a másikat. Hétfőn, kedden és szerdán vannak óráim, a hét másik két napján vagy az alapítvány projektjeiben dolgozom, vagy látogatókat fogadunk, vagy valahova elutazom, rengeteg meghívást kapunk konferenciákra, workshopokra, rendezvényekre. Igyekszem ezeket úgy összehangolni, hogy mellette a munka is haladjon.

 

 

Kevés. Munkamániás vagyok. A gyerekeink már felnőttek, a fiunk 27 éves, állatorvos, Pesten él. A lányunk 24 éves, PHD hallgató, biológia-ökológia szakiránnyal, Debrecenben él. Ünnep, ha hazajönnek, kiélvezzük minden percét. A férjem türelmes társ. A család adja nekem is a töltekezést.

 

 

Most 51 éves vagyok. Egy sor olyan dolgot gyűjtök magamban, amit majd nyugdíjas koromban tudok csak megvalósítani, mert nincsen rá időm. Például jó lenne majd sokkal többet rajzolni is… Hogy mikor tudom abbahagyni a tanítást, nem tudom. Tele vagyok ötletekkel, tervekkel. Nehéz most ebből az állapotból a végére bármit megjósolni.

 

A szerkesztő megjegyzése: L.Ritók Nóra említette, rendszeresen fogadnak vendégeket, nagyon sokan kíváncsiak a munkájukra. A közelmúltban például a Kossuth rádiótól A hely stábja járt itt , az általuk készített riportsorozat három részét alább tekinthetik meg , a szerkesztők szándékáról és a műsorról bővebben pedig a tájékozódhatnak.

 

{youtubejw}hDYgCQTWTcA{/youtubejw}

 

{youtubejw}gl8dR7Amc6c{/youtubejw}

 

{youtubejw}fMeJP4f75kc{/youtubejw}