Évekig kézilabdáztam, s a sport szeretete késztetett arra, hogy ezzel kellene foglalkoznom, így felvételiztem a Kőrösi Csoma Sándor Főiskola testnevelő-tanító szakára.

 

 

Azt mondanám, hogy szertefoszlottak az elképzeléseim. Talán az első 5 év volt a legszebb a pályán, azóta egyre nehezebb. Most már nem minden tanuló hálás, „sőt”. Szerintem minden pedagógus kollégám nevében mondhatom, hogy minden nap küzdelem: érzelmileg, anyagilag, stb.

 

 

Álláshirdetés alapján jelentkeztem 1994-ben, és azóta is itt dolgozom. Nem tudom, máshol hogy van, de itt a kollektíva valami csoda. Közhelynek tűnhet, de mi tényleg egy nagy család vagyunk. Mindenben segítjük, kiegészítjük egymást, legyen ez szakmai, magánéleti dolog. Akkor még 170 gyermek járt ide, a mai napon már 211. Büszke vagyok arra, hogy októberre minden gyermek nevét tudom, és tényleg megismerem őket, ez a legnagyobb előnye annak, hogy viszonylag kis iskola vagyunk.

 

 

Aki nem érez hivatástudatot a szakmája iránt, nem akar mindig jobbá válni (és ezt nemcsak a mi szakmánkra értem), az gyorsan változtasson, mert anélkül minden perce elpocsékolt idő. Én véletlenül lettem pedagógus, nem szerepelt a gyerekkori álmaim között, mégis próbáltam, próbálom a legjobbat kihozni belőle.

 

 

Egyszerűen is válaszolhatok erre: nem. De ez igazságtalan lenne azokkal a gyerekekkel és szülőkkel szemben, akik miatt még megéri ezt csinálni - már nagyon kevesen vannak. Úgy dolgozni, hogy a fizetés nem elég a lakáshitelre, úgy dolgozni, hogy semmiféle eszköz nincs a kezünkben a gyerekek megfékezésére, nagyon nehéz. Azt gondolom, hogy a megbecsülés mindenképpen e két dolog „rendbe tételével” kezdődhetne el. Bár azt már nem érem meg, amikor a pap, az orvos és a tanár lesz a legtiszteletreméltóbb ember egy városban.

 

 

Sok lehetőség nem is lenne jelen helyzetben változtatni, sőt pályán maradni is csak úgy lehet, ha több lábon állsz. Persze vannak nekem is rossz napjaim, amikor hátat fordítanék az egésznek; de mindig vannak szempárok, mondatok, szavak, amik azt mondatják velem: ugye, hogy érdemes?

 

 

Komádiban születtem, így általános iskolai tanulmányaimat is itt végeztem. Középiskolában a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatán tanultam. Diplomámat a Kőrösi Csoma Sándor Főiskolán szereztem Békéscsabán. Jelenleg pedig a Debreceni Hittudományi Egyetem angol műveltségterületén vagyok másodéves hallgató. 

 

 

A gyerekeket elsősorban, másodsorban azt, hogy két nap soha nem egyforma. Nem monoton, gépies, minden gyerkőc más és más, tényleg jó azt látni, hogy megtanult tőled valamit. Mindenkinek a saját tantárgya a legfontosabb, nekem természetesen a testnevelés. A testnevelés-tanítás előnye elsősorban az, hogy a gyerekek nagy többsége imádja, hiszen itt nem kell tanulni, sőt házi feladat sincs. Ez az a tantárgy, ahol azoknak a gyerekeknek is sikerélményük lehet, akik más területen nem a legjobban teljesítenek.

 

 

A versenyek, versenyre való felkészítések mind plusz feladat. Sok ember fejében úgy él a pedagógus, mint aki négy-öt 45 perces egységekből áll, becsengetéstől kicsengetésig. Na, ezt kellene már szertefoszlatni a fejekben! Örökösen megkapjuk, élvezhetjük a nyári-téli-tavaszi szünet előnyeit; ezt a lehetőséget is megragadom arra, hogy elmondjam: mi is szabadságon vagyunk, azzal az apró különbséggel, hogy mi pedagógusok csak ilyenkor vehetjük ki.

 

 

Pontról pontra értelmezni a törvényt nem lenne elég az oldal, de egy-két pontot szívesen kiemelnék. A 16 éves tankötelezettséget helyesnek tartom, azt gondolom, hogy azok a gyerekek, akik 16 évesen nem képesek befejezni (kivétel persze, ha tőle független ok miatt) 8 osztályt, semmi keresnivalójuk nincs tőlük fiatalabbak között. Sok fórumon az ő érdekeiket védik, azzal érvelve, hogy kikerülnek az oktatási rendszerből. Azokról kevesebbet hallunk, akiknek el kell viselni egy 16 évest például egy hatodikos osztályban, akiknek persze minden más fontosabb, mint a tanulás. A 32 óra bevezetését is üdvözlöm az eddigi 22-vel szemben. Legtöbbünk ennél is több időt tölt el a munkájával. A heti 5 óra testnevelésről pedig: hát nem ez egy testnevelő álma? Érdemben ez az az óraszám, ahol már látványos sikereket lehet elérni a tantárgyon belül, valamint a gyerekek nagy többségének csak ez az egy lehetősége van a rendszeres mozgásra. Szomorúan vettük tudomásul, hogy a törvényből kimaradt a fejlesztő osztályok bevezetése, ahol a mentálisan sérült tanulók hatékonyabban tanulhattak volna. Nagy szükség lenne a pedagógus és a pedagógus munkát segítő személyek alkalmazására is minden iskolában, segítve a hatékonyabb munkát. Az életpályamodell pedig röviden: meseszerű.

 

 

Hát persze, hogy változtattam, évről-évre, osztályról-osztályra. A frissítés és a változtatás jót tesz nekem is és a tanulónak is. Minden gyerek más és más. A mai villanó reklámok világában abszolút nem lehet tradicionális módon tanítani. Mindenben és mindig naprakészek kell legyünk, s meg kell újulnunk. Lépést kell tartanunk a gyerekekkel és a technikákkal.

 

 

Elsősorban sikeresen be kell fejeznem főiskolai tanulmányaimat, ha ez megtörténik, már a két legkedvesebb dologgal foglalkozhatok: sport és angol nyelv. Szeretném ezt úgy tenni, hogy nem kell napi gondokkal küzdenem, mert akármennyire is szeretem a szakmám, az első helyen a családom áll. A férjem, a fiam, akiknek szeretném a legtöbbet, legjobbat nyújtani.