Úgy gondolom, abban mindannyian egyetértünk, ha továbbtanulásról van szó, akkor nem az az elsődleges szempont, hogy az adott szak mennyire népszerű, vagy sem. Az a fontos, hogy az ember megtalálja azt a hivatást, amelyet egész életére el tud képzelni magának. Bárány Jánosné megtalálta, és pötyögtetéssel élte le munkaéveit egészen a nyugdíjig. A 63 éves Bárány Jánosné Kulcsár Évával beszélgettem diákkori emlékeiről.
Hogyan alakultak a tanulmányai?
Az ártándi általános iskolában végeztem el a 8 osztályt. Utána választani kellett, mit tanulunk tovább. Én a berettyóújfalui gyors-és gépíró iskolát választottam, ahol Szabó Ferenc volt az igazgató. Az iskola a mostani rendőrség helyén volt, egy földszintes, parasztházra emlékeztető épület, nagy fakapuval. 1964-65 között jártam ebbe az intézménybe.
Milyen volt egy napja gyors-és gépíró iskolásként?
Az Ártándi őrháztól vonattal jöttünk Berettyóújfaluig, akkor még jobb volt a közlekedés a két település között. Reggel 8-tól körülbelül délután 2 óráig folyt a tanítás, ugyanúgy 45 perces tanórákkal, mint most és 10-20 perces szünetekkel. Délelőtti-délutáni váltások voltak az osztályok között hetente, sőt, olykor naponta is. Volt, hogy a mi csoportunknak délután kellett menni, míg a többieknek délelőtt volt tanítás.
Hazaérve sem szűnt meg a tanulás, hiszen 20-25 oldalakat kaptunk házi feladatként otthonra, hogy leírjuk gyorsírással, majd másnap az iskolában átírjuk írógéppel. Gyorsírni 2 HB-s, puha ceruzával kellett, mert bizonyos betűket vastagabban, vagy vékonyabban kellett írni. Például egy pont az „a” az” szavakat jelentette, a mondat végére pedig vesszőt kellett tenni. Nagyon jó osztályközösségünk volt, a nap végén vagy 10-en gyalogoltunk a vonathoz, megvitatva a nap eseményeit, ilyenkor nagyon sokat nevettünk, viccelődtünk.
Hogyan nézett ki az iskolarendszer?
Összesen három tanár volt az egész iskolában: Szabó Feri bácsi, aki a gyors-és gépírást tanította, a felesége a magyar nyelvtant, és volt osztályfőnökünk is, aki minden csoportnak az osztályfőnöke volt. Így összesen háromféle tanóránk volt. Körülbelül negyvenen jártunk egy osztályban, egy fiú volt köztünk, a többiek mind lányok. Menza abban az iskolában nem volt, azt ettünk, amit vittünk magunkkal. A teremben a falon fel volt függesztve egy árammal működő, ütemet adó óraszerű szerkezet, amelyre gépelnünk kellett, se gyorsabban, se lassabban nem lehetett, csak úgy, ahogy az „ketyeg”.
Mi történt, ha valaki nem a jó iramban gépelt?
Szabó Feri bácsi kiküldött mindenkit a teremből, ha nem jól csináltuk. Kimentünk az udvarra, és addig a másik csoport ment be a gépterembe. Szabó Feri bácsi ősz hajú, szemüveges ember volt, nem a szigorú tanárok közé tartozott, a felesége is aranyos volt.
Milyen események maradtak meg leginkább az emlékezetében?
Volt, hogy a hátsó kapun a szünetben kiszöktünk a jósnőhöz, és mire visszaértünk, már elkezdődött az óra. Guggolva kúsztunk vissza az osztályterembe, de persze látta Feri bácsi, hogy üres a Kulcsár Éva, és még 3-4 lány padja. Ilyenkor megdorgált minket, de intőt soha nem adott miatta.
A jósnő 20-40 Ft-ba került, arra emlékszem, hogy sötét volt nála és rengeteg macskája volt. Otthon többször kértem füzetre, ceruzára pénzt, és 40 filléres krumplicukorra, Édes Anna és Mecsek csokira, vagy 50 filléres fagyira költöttem. Jó idők voltak, mert sokszor az iskola melletti presszóba is átmentünk fagyizni, üdítőt inni. Az iskola mögött pedig egy szikvíz üzem működött, onnan meg mindig szódavizet kértünk, így minden meg volt oldva. Sajnálom, hogy azóta sem tartjuk a kapcsolatot az akkori csoporttársaimmal, pedig jó lenne már egy találkozó ennyi év után.
Pontosan milyen vizsgát lehetett szerezni ezzel a képzéssel?
A végén bizonyos fokozatú vizsgát lehetett szerezni. Én gépírásból elégséges voltam, de gyorsírásból jó. Nagyon szerettem gépelni, de azt élveztem, ha diktálnak. Diktáláskor nem ismételték meg egyszer sem a szöveget, ha elsőre nem tudta valaki leírni, akkor azt ki kellett hagynia. A vizsga úgy nézett ki, hogy volt egy vizsgabizottság, behívtak 3 vagy 4 embert, leültették őket elég távol egymástól, és mindenkinek külön megmutatták a könyvből, hogy mettől meddig kell gépelnie. Én 150 fokos bizonyítványt szereztem, ami azt jelenti, hogy percenként 150 szótagot tudtam leütni.
Hol tudott elhelyezkedni ezzel a képesítéssel?
1966-tól az ártándi tanácsnál dolgoztam, mint hivatali segéd, Nagyzomlinba jártam ki biciklivel, az adóíveket elvinni. Nem bántam, mit kell csinálnom, csak örültem, hogy munkám van. 600 Ft volt a fizetésem, ami akkor még jó pénznek számított.
