Nagyszüleink korában a párválasztás nem szabad akarattól függött. A házasságok anyagi előrelátás miatt köttettek, őszinte érzelmi kapcsolaton aligha múlhattak.
Azonban ezekben az időkben volt egy kulák származású fiú, aki megismert egy proli lányt, beleszeretett, elfogadtatta a családjával, és feleségül vette. Ez a fiú volt a nagyapám, Tolvaly Endre, aki napjainkban már 76 éves bácsi. Ifjúi lelkesedéssel beszélt nekem feleségével való megismerkedésük körülményeiről, akivel immár 51 éve élnek nem felhőtlen bár, de örömteljes házasságban. Özönlöttek belőle az emlékek szavai, szinte kérdeznem sem kellett.
Hogyan nézett ki régen a párválasztás?
„Akkoriban azt mondták, „ruca rucához”, vagy „föld a földhöz„. Nem a fiatalok döntöttek arról, ki lesz a párjuk, hanem a szülők. Már előre meg volt mindenkinek határozva, ki lesz a házastársa. Akár már csecsemő korában eldöntötték ezt a szülők egymás között. Nekem is megvolt, kit kell elvennem, mamádnak is megvolt, kihez kell hozzámennie. Mert, ha teszem azt, a mennyasszonynak volt 20 hold földje, a vőlegénynek is annyi, vagy több, akkor össze tudták rakni, amijük van. A szüleik tudták, hogy jól fognak élni, nem fognak nélkülözni.
Hogyan ismerted meg mamát?
1957-ben Ártándon, a szülőfalumban a Néma Leventét játszottuk a szüreti bál alkalmából. Egy próbán láttam meg Irénkét, aki akkor még 15 éves volt, én már 21 éves. Első látásra megtetszett, bár neki akkor már volt udvarlója. Az első találkozásunktól körülbelül másfél év kellett ahhoz, hogy elfogadja a családom, és hogy az ő családja ne féltse a „nagyfiútól”. Én Beppót játszottam a darabban, az árust, mamád Zília volt, a főszereplő. Hiába éltünk egy faluban, addig a napig nem is ismertem őt, mert nem igen járt bálba. Ha mégis, a lányoknak az anyja is mindig ott ült, és aki neki nem tetszett, azzal a lány sem táncolhatott. Tőlem tiltotta volna az anyja, mondván, abból csak baj lesz, ha nem azonos osztályból választ férjet, nem tud majd megfelelni. Az előadás napján, a szüreti bálon bálkirálynőnek is választották, akkor még jobban megtetszett.
Végül is mindezek ellenére hogyan sikerült hozzá közelebb kerülnöd?
Volt kisborjúnk, amit ugye minden nap haza kellett terelnem a legelőről, ami a falu végén volt. Azt azért tudtam, melyik házban lakik. Még véletlenül sem laktak közel a legelőhöz, de én minden nap a házuk környékén kerestem az „elkóborolt” állatot, ami sokszor már rég otthon volt. Ha véletlen felénk ment volna, úgyis elzavartam volna, hogy legyen mit keresnem a Kulcsár-ház környékén, hogy azzal az ürüggyel arrafelé tudjak menni. Sokáig ment ez így.
Hogyan került mama kapcsolatba veletek?
Míg én zetoros iskolában voltam, mamád anyámhoz került kapálni. Úgy kezdődött, hogy a kertek alatt a legelőn lévő felcímkézett libánkat megtalálta mamád. Egy helybeli asszony unszolta, vigye el azt Tolvaly – néninek, anyámnak – aki már régóta kereste a libát- kedveskedjen neki. Így is lett. Első beszélgetésükkor dédnagyanyád panaszkodott mamádnak, hogy egyedül van minden férfimunkára, és nehezen bírja már. Apám a II. világháborúban halt meg, így én maradtam a férfi a családban, tovább sem tanulhattam, mert otthon kellett megállnom a helyem, pedig orvosnak készültem. Mamád akkor nyáron 10 napig folyamatosan kapálni járt hozzánk, hogy segítsen anyámnak, aki ellenezte a kapcsolatunkat, mert tudta, hogy anyósom sem örült neki, hogy mamád engem szeret. Szegények voltak mamádék, mi sem voltunk már olyan gazdagok, mint azelőtt, de azért cselédet is tudtunk tartani. Nem éltünk rosszul.
Hogyan sikerült kiharcolni, hogy együtt legyetek?
Ha bántott anyám amiatt, hogy a Kulcsár-lánynak udvarolok, odavágtam neki, hogy ha már a tanulásban nem az én akaratom lett, akkor hadd vegyem el azt, aki szeretek. Nehéz volt elérni, de végül is eljegyeztük egymást, s kitűztük az esküvőt, mamád ekkor már 18 éves volt. Mondhatni, hogy én törtem meg a „csendet”, évszázados hagyományt szegtem meg szerelemből.
Ha egy mondatban kellene elmondanod a történetetekből a mai fiatalság számára a tanulságot, mit mondanál?
A szerelem mindent legyőz.
