A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat 2019. január 21-én 18 órától gálaesttel folytatódott a Nadányi Zoltán Művelődési Ház színháztermében. Az esten ünnepi köszöntőt mondott Biró Rozália, Bihar megyei képviselő, Demian Zsolt, az RMDSZ Margitta-körzeti elnöke és Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere. A köszöntők után a Kokas Banda élő koncertjét láthatták a rendezvény résztvevői. Az alábbiakban Muraközi István polgármester ünnepi beszédét olvashatják. KÉPGALÉRIA
Tisztelt Berettyóújfaluiak, Bihariak! Kedves Vendégeink!
„Ha egyszer eszébe jutna az embereknek, hogy világtörténelmet az összetartozandóság és nem az ellentétek alapján írjanak, ha ezt tanítanák az iskolákban, ha ezt éreznék az államférfiak és nem a pillanatnyi múlót, akkor könnyű feladat volna az embereket összehozni.”
Ezt a megállapítást egy olyan államférfi tette, aki a magyar történelem egyik legmegrázóbb időszakában, az egy évszázaddal ezelőtt ránk tört traumák idején mindig az igazság és a becsület talaján állt, és az egymásba vetett hitet hirdette. Gróf Teleki Pál az I. világháború katonája volt. Aztán a felforgatás és a vörösterror ellenkormányának külügyminisztere, majd a nemzeti fordulatot követően, hivatalosan is a magyar diplomácia vezetője lett. A világháborúból és az arra érkező, kegyelemdöfésnek szánt diktatúrából mégiscsak kivergődő országban pedig ő lett a talpra állítás és az újjáépítés első miniszterelnöke. De bármilyen tisztséget is töltött be – akadémikus volt, később kultuszminiszter, majd újra kormányfő – tartása, elvhűsége nemzeti és emberi elkötelezettsége örök példaképpé nemesedett. Magyarország, a magyar nemzet, sőt a nemzetközi környezet is a centenáriumok éveit éli meg manapság. Az elmúlt négy esztendő az első világégés felidézésével, a hősök és áldozatok előtti főhajtással, az okok és okozatok újbóli keresésével, magyarázatával telt. Ma pedig elértünk a következmények kerek évfordulóihoz.
Örök emberi tulajdonságunk a példakép- és a párhuzamkeresés. Amit ma teszünk, melyik elődünk példáját követi. Mai körülményeink mely korábbi élethelyzettel, történelmi szituációval vethetők össze. Méltóak vagyunk-e egyesek örökségéhez, vagy épp megszabadultunk-e a mások által ránk hagyott rossztól. És hogy az-e a jó, amit mi annak hiszünk, vagy pedig az, amit mások. Ebben mutatnak utat azok a szellemi elődök, akikre szívesen emlékezünk, akik valódi példával állnak előttünk. Amikor nehéz időszak köszöntött a magyarokra, mindig a szellem, a műveltség, tudás kiterjesztése hozta el a megoldást. Hunyadi Mátyás, Rákóczi fejedelem, a Széchenyiek, száz éve pedig Teleki és Klebelsberg. Az őket követő időszakban épp a magyar kultúra – a történelmi, vallási, és néphagyományok, valamint a tudomány eredményei – tartottak meg minket a Kárpát-medencében. Egy ezer éves állam széthullott, magyarok milliói kerültek hat különböző ország fennhatósága alá, de megmaradtak. Megmaradtak magyarnak, megmaradtak országépítőnek. Az államalakulatok és az ezzel járó állampolgárság egy keretrendszert jelent. Minden hátrányával és előnyével egyetemben. De az, hogy ezeket a kereteket milyen tartalommal töltjük meg, az egyéni tudásunkon és akaratunkon, valamint közösségi erőnkön múlik. Minden soviniszta felhang nélkül kijelenthetjük, hogy a magyarok az utódállamokban is maradandót, országhatáron túlra szólót tudtak/tudnak alkotni. Ezzel egyszerre járulnak hozzá mai országuk, és a magyar nemzet gyarapodásához. Nézzünk szét szűkebb hazánkban, az egykori Biharországban. Nagyváradon, Margittán vagy épp Berettyóújfaluban. Épülnek és szépülnek köztereink, közösségi létesítményeink, intézményeink. Folyamatos törekvésünk, hogy minél élhetőbb és praktikusabb mindennapokat adó infrastruktúrát építsünk ki. Vigyázunk történelmi értékeinkre, kulturális adottságainkra. Nagyváradon már korábban megújult a színház, a vár jelentős része, új otthona van a megye múzeumának. Margittán sok évnyi erőfeszítés után jött létre a Horváth János Elméleti Líceum, mely az óvodástól a középiskolásig fogadja a város és a térség magyar gyermekeit. Tegnap este pedig a megújult művelődési ház színháztermében ünnepelhettünk együtt. Berettyóújfaluban a régi leventeház, a megyeháza és a mozi után most következik az egykori községháza és a zsinagóga. Valamennyien részben vagy egészben a helyi közösség, a biharországi és berettyóújfalui tradíció és közművelődés szolgálatában állnak. Ez a biharországiság ilyenkor, januárban mindig erősebbet dobban. A Himnusz születését ünnepeljük, általa pedig a közöttünk fennálló, és egyre erősödő egységet. Ez az egység pedig immár nem csak a közös hagyományokban és kultúrában, hanem a kézzelfogható, gazdasági kapcsolatokban is eleven. Korábban nagy öröm volt a minket összekötő kerékpárút. Decemberben már együtt adhattuk át az országot és Európát közelebb hozó autópálya első szakaszát. Jelen vagyunk egymás iskoláiban, intézményeiben, hivatalaiban, civil szervezeteiben. Margittával közös pályázataink révén bővülhetnek még tovább a Bihar Termálliget szolgáltatásai. Ami pedig a legfrissebb értesülés, hogy egy szintén közös fejlesztési program keretében épülhet meg a berettyóújfalui piac termelői csarnoka. Így a helyben, helyiek által előállított termékek hamarosan első kézből, méltó és kulturált körülmények között juthatnak el a helyi vásárlókhoz. Közösen elért eredményeink már az ország, pontosabban országaink határain kívül sem ismeretlenek. Ezeket pedig idén nyáron Berettyóújfalu bemutathatja az európai kultúra egyik bölcsőjében, Rómában is, a Balassi Intézet jóvoltából.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az erős fundamentumon számos új falat felraktunk. Jó néhányra már tető is jutott. Jobb esetben a már meglévő, de méltatlan körülmények között működő tartalmak számára adtunk így új otthont. De nem mondhatunk le az új minőségek létrehozásának élményéről, lehetőségéről és szükségességéről sem. Mert minden korosztálynak, minden nemzedéknek kötelessége, hogy az örökségen kívül létrehozzon valami újat. Az alapjaink jók és erősek. Az, hogy ma is, és az év több napján, különböző területek mentén együttműködünk, ennek is köszönhető. De abban a kapcsolatrendszerben, ami összeköt minket, már a mi alkotó- és szervezőmunkánk is benne van. Gyermekeink ebben nőnek fel, unokáink számára pedig természetes lehet az, hogy számon tartják a másikat. Ha ezután is odafigyelünk egymásra, akkor hiszem, hogy így lesz. Sokan épp azt próbálják ránk erőltetni, mindenek fölött hangoztatni, hogy a magyar széthúzó nemzet. Valóban, van erre példa. De egyre többen hangoztatjuk és alkalmazzuk azt a Szabó Dezsői alapvetést, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”. A most megélt és az előttünk álló centenáriumok pedig emlékeztessenek arra, hogy a közös munka és a közös sikerek elhomályosítják a közös sérelmeket és ellenállóvá, életerőssé tesznek minket.
„Isten, áldd meg a magyart!”
