1927-ben adták át a tulajdonosok által épített új épületet: klasszicista stílusban, oszlopos előcsarnokkal, timpanonos homlokzattal, a nézőtéri részen páhollyal. Nyáron szabadtéren, a kertmoziban tartottak vetítéseket. Az épülethez tartozott egy lakrész is, amelyben a tulajdonos házaspár lakott két gyermekével: az 1924-ben született Erzsébettel és a másfél évvel fiatalabb Károllyal, akiből később neves filmrendező vált. 1949-ben a mozit államosították, a tulajdonosoknak is ki kellett költözniük az épületből.

 

Az államosítás után a Hajdú-Bihar Megyei Moziüzemi Vállalat működtette a filmszínházat „Béke” néven. 1979–80-ban jelentős átalakítást végeztek az épületen: oszlopos előcsarnokát, timpanonját lebontották, megszüntették az emeleti páholyt is. 1980-tól viselte a Berettyó Filmszínház nevet. 1993-ban Berettyóújfalu Város Önkormányzata kapta meg az üzemeltetési feladatokat. 2007 márciusában megszűnt a rendszeres filmvetítés Berettyóújfalu mozijában. 2011-ben az Önkormányzat felújította az épületet, visszaállította eredeti homlokzatát. 2012. május 23-án, a város napján került sor az ünnepélyes nyitóelőadásra a tulajdonosok fia, Makk Károly filmrendező jelenlétében.

 

 

 

 

Azt hiszem, azért kerültek Berettyóújfaluba, mert a háború után az apám nem tudott elhelyezkedni, és találkozott egy barátjával, aki a Belügyminisztériumban dolgozott. Ő mondta neki – ezt mesélték otthon –„Kálmán, gyere el a minisztériumba, megnézzük, mit lehet csinálni.” Ott vetődött föl ez a lehetőség, mert a mozihoz azelőtt semmi közük nem volt. Apám felső ipari iskolát végzett, műszerész, technikai érdeklődésű ember volt, a háború négy évét a gépkocsizóknál töltötte. Tehát ott a minisztériumban kapta ezt az ajánlatot. Akkor ők anyámmal leutaztak, és kiderült – ahogy erről családi és baráti körben beszélgettek – hogy ez egy óriási lehetőség, ezt nem szabad elszalasztani! Mert Trianon után Erdélyből és a Felvidékről több száz-ezer család telepedett át, munka nem volt, állások sem, nem voltak forrásai az országnak. Ez egy nagyon kétségbeejtő – ahogy később beszélgettünk erről – és nehéz gazdasági helyzet volt. Így kerültek ebbe a mozis vagy filmes „brancs”-ba, és miután ez az üzlet az első pár évben jól ment, úgy döntöttek, hogy bankkölcsönt vesznek fel és egy új épületet – ezt a szép épületet – hozták létre. A dolog érdekessége, hogy van egy nagyon ismert magyar zeneszerző, Lendvay Kamilló, aki az egyik filmem zenéjét komponálta – egy egészen kiváló ember –, egyszer azt mondja nekem: „Tudod, hogy az én mamám ismerte a szüleidet?” Mondom, nem. „Ő volt a zongorista nálatok a moziban a néma filmeknél”. Szóval a világ olyan kiismerhetetlenül pici, hogy a Lendvay Kamilló mamája ott klimpírozott a mi mozinkban. Aztán ’33 körül lett a hangosfilm, utána egy-két évvel váltottak át a szüleim is.

 

 

– Úgy emlékszem, hogy szerda-csütörtök, és szombat-vasárnap, amihez a hétfőt mindig próbálták, ha jól ment, hozzárakni. A gépész, Magyar bácsi mindig az éjjeli vonattal jött föl Pestre, vitte a filmet – hozta a filmet. Vasárnap két előadás is volt, úgy tudom, szombaton is, de aztán be volt szervezve katonaság is, ez, az, amaz, és ha egy film szerdán nagyon beütött, akkor próbálták csütörtökön is.

 

 

A mozi épülete mellett volt, ahhoz hozzáépítve a házunk. A hálószoba, az ebédlő, az előszoba, az ebédlőből nyílott egy kis ajtó, ahol be lehetett menni a mozi előcsarnokába. A mozihoz tapasztva még egy nyári konyha, és egy kicsit lejjebb az a négy oszlopon álló kis torony, ami a kertmozi vetítő gépháza volt. A kertmozinak a kert végében volt a vászna. Amikor államosítani kezdtek, minden olyan üzemet, amihez hozzá volt a volt tulajdonos lakása építve – tehát egy épület volt – azt rögtön automatikusan elvitték, hogy az új igazgatót vagy főnököt – vagy nem tudom, minek nevezzem – ne befolyásolja a régi tulajdonos az ő káros, régi eszméivel. Úgyhogy a szüleimet innen villámgyorsan elvitték.

Maradandó emlék még, hogy itt volt szemben a Lisztes étterem. És ott a Lisztes Annus. Nekem több keresztanyám volt, nagyon barátkoztak ott a különböző emberek, de a Lisztes Annus volt a fő keresztanyám. Egy nagyon komoly valaki, nagyon szerettük egymást, és időnként ő beszámolt nekem.

 

 

A Magyar bácsi – az első mozigépész – elment, és akkor valaki más jött, azt hiszem, Debrecenből, aki egy évig maradt, majd Magyar bácsi visszajött. Volt a bankban Mihály bácsi – sajnos nem emlékszem a nevére – ő jegyszedő is volt egy ideig. Volt egy udvaros, aki mindent csinált, volt egy cselédlány, Annus, és Magyar néni a mosónő. Ő a falu végén lakott, azon az utcán kellett végigmenni, ahol a Róthéknak volt a szikvízgyára. Időnként énnekem kellett átmennem oda, hogy: „Magyar néni, azt üzeni anyukám, hogy ne pénteken tessék jönni, hanem …”

 

 

Én Debrecenben, a piarista gimnáziumba jártam, ami egy meglehetősen színvonalas intézmény volt. Nekem ez jól ment, egyetlenegyet leszámítva: a matematika. Valahol az elején elszúrhattam valamit, mert olyan antitalentum voltam, hogy nem volt annál szörnyűbb napom egész életemben, mint egy matematikadolgozat. És volt egy tündéri tanárunk, egyébként Pogány tanár úr, aki egy nagyon indulatos, de egy nagyon jószívű, és szenzációs, remek tanár volt, aki megfogta a hajunknál a fejünket, beleverte a táblába, és üvöltözött, hogy szamár ember! De minket ez a fizikai atrocitás nem nagyon zavart, mert tudtuk, már akinek a fejét beverte, hogy jogos... Miután a családban anyai ágról erős volt a mérnök szál, a család úgy gondolta, én is mérnök leszek. A kis mérnök, A kis technikus – ilyen könyveket kaptam mindig 12-13 éves koromtól kezdve karácsonykor meg ünnepek alkalmával. Mindig megnézték, hogy tanul a gyerek… Egyre elhatalmasodóbb nyomás volt rajtam, hogy elmenjek erre a műegyetemre, még négy évet szenvedjek a számokkal, amikor a magyar dolgozatom mindig jeles, a német, az olasz, a történelem, az olyan jó, és akkor nekem eszembe jutott a rendező szak. Azt hiszem, a hatodikat végeztem, mikor már a szüleim kinézték, hogy melyik kollégiumba kerülök majd, és akkor egyszer csak bejelentettem, hogy én nem leszek mérnök… Hát mi leszel? Filmrendező. A moziból adódóan, édesapámnak voltak filmgyártó kapcsolatai, mert az egész filmkölcsönzés úgy ment, hogy volt huszonvalahány ilyen cég. Mindenkinek az embere elment, körbeutazta az országot, csak azt mondta, hogy Páger Antal, Tolnay Klári, megvolt, hogy mi a biztos. A Páger, a Tolnay, a Jávor, a Karády, a Szeleczky Zita, az egy üzembiztos dolog volt. Visszatérve az előzőekhez: mikor leérettségiztem, ebből a filmterjesztő társaságból két vagy három ember Pesten, a New York kávéházban leült velünk, és apám előadta ezt az elképzelésemet: „itt van ez az én fiam, nagyon jó a bizonyítványa, filmrendező akar lenni”. „Jézus Mária! Fiam! Hát az nem egy foglalkozás!” – mondták atyámnak. De aztán megállapodtunk abban, hogy beiratkozom a bölcsészetre, és akkor az valami komoly dolog is. Hát az se volt egy komoly dolog. És akkor így kerültem én be ’44 nyarán a filmgyártásba. Egy volt iskolatársamnál laktam, kijártam a filmgyárba, otthonról elláttak zsebpénzzel. Fut az ember, hogy hozzon egy kávét, és figyel. Aztán ’45-ben beiratkoztam a színházművészeti főiskolára, ahol azelőtt soha nem volt filmoktatás. Később 40 évig tanítottam ott, de ma már egy olyan hihetetlen komplikált kérdőívrend van, hogy engem most föl sem vennének.

 

 

Sándor Mária – Kolozsvári István

 

Forrás: berettyoujfalu.hu