A Magyar Kultúra Napjának tiszteletére rendezett záró rendezvényen, Berettyóújfaluban szerepelt Kóti Árpád, a Nemzet színésze. A Nadányi Zoltán Művelődési Központ színházterme adott otthont annak az irodalmi estnek 2015. január 23-án, melyen Csikos Sándor érdemes művész és a Négypatkó Együttes is közreműködött.
A rendezvényen Bíró Rozália, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szenátora ünnepi köszöntőjében elmondta: január 22-én, Himnuszunk születése napján főhajtással emlékezhetünk meg a legfontosabb közös kincsünkről, arról mely jelzőjét és minősítését adhatja létünknek, arról mely megkülönböztet minket más népektől, arról, amire olyan büszkék vagyunk, a kultúránkról.
„A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felülálló erő, amely ellen tehetetlenek a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok” - idézte Wass Albert gondolatait a szenátor.
Fontosnak tartotta elmondani: Azzal, hogy most itt vagyunk, azzal hogy ünnepelünk, igazoljuk azt, hogy tesszük a dolgunkat, őrizzük ránk hagyott szellemi és materiális értékeinket és egymás kezét fogva adjuk ezt tovább a következő generációknak.
Záró mondataiban megköszönte azt a nyitottságot, melyet Berettyóújfalu közössége ad az ideérkezőknek, továbbutazóknak és mindazoknak, akik ennek a nemzetnek a részei.
Ezt követően Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármesterének ünnepi gondolatait hallhattunk, melyet teljes egészében az alábbiakban olvashatnak:
„A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a napi történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felül álló erő, mely ellen tehetetlenek a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok.”
Tisztelt Szenátor Asszony! Tisztelt Alpolgármester Úr, Képviselő Hölgyek és Urak!
Kedves Vendégeink!
Hölgyeim és Uraim!
A magyar kultúrkincs szinte kimeríthetetlen gazdagságát sokan megénekelték az elmúlt századokban, és számos jeles szellemi elődünk irányt mutatott: hogyan tudunk ebből erőt is meríteni. Ezt erősítik Wass Albert mondatai is. Mégis,a jelenkor, a mindenkori jelenkor folyvást tele van aggodalommal, a 24. óra megélésének félelmével. Ilyenkor pedig azonnal visszatekintünk az elmúlt évszázadokra, évtizedekre, és eluralkodik rajtunk a nosztalgia, sőt egyfajta „bezzeg”-érzés. Bezzeg akkor, bezzeg ők! És észre sem vesszük, hogy pusztán ezzel az odafigyeléssel, és az általa kiváltott kezdeményezéseinkkel, cselekedeteinkkel mi is hozzátesszük a magunkét, és talán olyat alkotunk, melyre az utánunk következők is emlékezni fognak. Ahogyan tesszük mi is.
Tesszük most, a mai ünnepnapon, tudatosan. De tesszük észrevétlenül a mindennapi munkánk során, saját közösségeinkben. A családunkban, ahol a nagyszülők és szülők által megtanítottak szerint élünk.
Iskoláinkban és munkahelyeinken, ahol akár életre szóló példaképeket is megismerhetünk. Tágabb közösségeinkben, ahol pedig ki-ki megmutathatja, hogy mit merített az előbb említett forrásokból. Bár a hivatalos terminológia nem tartalmazza, mindezt felfoghatjuk egyfajta kultúrafogalomként. Ha pedig ezek adják a mindennapok zsinórmértékét, akkor nincs mitől tartanunk.
Magyarországot és a magyarságot sokszorosan megviselték az évszázadok. Dúlta tatár és török, a Kárpát-medencében töltött bő 1100 év jó részét idegen ajkú uralkodók alatt éltük le, és a gazdasági-politikai törekvések sok nemzetiséget engedtek, sőt hoztak az országba. Ez pedig nem eredményezett mást, mint egy sokszínű, gazdag kultúrát, ami az évszázadok alatt stabil egyensúlyt adott a hazának. A magyar paraszt, a román és szláv pásztornépek, a német iparosok, a zsidó kereskedők, a cigány kézművesek és muzsikusok együttélését és egymásra utaltságát. Persze, nem volt mindig súrlódásoktól mentes az együttélés, de nézeteltérések az úgynevezett homogén közösségekben is vannak. A súrlódást viszont felfoghatjuk csiszolódásként is. Sokak számára példa, mások szemében viszont tüske lett ez a nagy, egyben nemesítő olvasztótégely, így kikerülhetetlenné váltak a szélsőséges megnyilvánulások. Koppánytól a kommunista diktatúrákig számos törekvés kísérte végig történelmünket, melyek megpróbálták szembeállítani a magyart az európaival. Az, hogy mi ma itt vagyunk, együtt, azt bizonyítja, hogy nem sikerült nekik.
A nagy korstílusok: a romanika, a gótika, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, a szecesszió mind teret hódítottak, ráadásul kaptak egy sajátos színt és ízt Magyarországon. Feltehetjük a kérdést, hogy hová is kell nekünk felzárkózni?
Szemléletes példája ennek a gazdagságnak a mi tágabb otthonunk, Biharország, mely nevét nem csupán mérete, hanem táji és gazdasági adottságai, és nem utolsósorban szellemi életének jelentősége miatt kapta. Székvárosa, a „Boldog Várad”, a vidék mindenkori szellemi és lelki központja, és a falvai, melyek Nadányi Zoltánt idézve „várat emeltek”, együttese tudták és tudják ma is megmutatni ezt az egységet.
Györffy István professzor, akit a Nagykunság mellett Bihar, konkrétan a Fekete-Körös-völgy és a Sárrét jeles kutatója- és krónikásaként is számon tartunk, így fogalmazott:
„A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagy műveltségű népek, de annál hamarabb megszűnünk magyarok lenni... Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva-kapunk mindenen, ami idegen... Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk azt! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.”
E mondatok nem napjainkban, de még csak nem is Európai Uniós csatlakozásunk küszöbén születtek, hanem abban az 1930-as évtizedben, mikor még nem gyógyultak be a friss történelmi sebek, de már látszottak az újabb viharfelhők kontinensünk és a világ egén. Mi, magyarok azonban még mindig ott voltunk, és „megfogyva bár, de törve nem”, Európa szívében.Felfoghatjuk tehát a fenti sorokat a történelemre adott válaszként, de egyúttal figyelmeztetésként is. Amit több száz évig jól végeztünk, azt most ne másítsuk meg. Erre vonatkozóan pedig időről időre szembe jönnek velünk a felkiáltójelek.
Ilyenek a nemzeti ünnepek és emléknapok, amikor nevessé vált elődök, higgadt gondolkodók és lánglelkű harcosok állnak elénk személyes példájukkal. A példát megtaláljuk a jelenkor közéletének alakítói között is. Civilek és politikusok, művészek és tudósok, iparosok és gazdálkodók, közszolgák és vállalkozók. A nagyszerű, mások által is követendő teljesítményhez pedig töretlen hit kell. Ha pedig hiszünk, akkor imádkozunk. Így a mai nap, nemzeti imánk születésének évfordulója mindezek esszenciája.
És amikor kerek évfordulóhoz érünk, még erősebben kapaszkodunk.
Márpedig most ehhez érkeztünk, több tekintetben is. A mögöttünk hagyott esztendőben éppen negyedszázadosak lettek demokráciáink és önkormányzatiságunk. 1989 őszén-telén lemállott rólunk a vészterhes XX. század utolsó nagy diktatúrája, és újra visszatérhettünk az elődök által kitaposott útra. Itt emelném ki, hogy mindezt megelőzve az év január 22-én ünnepeltük hivatalosan először a magyar kultúra napját. Ezt úgy is értelmezhetjük – és miért ne tennénk így –, hogy a nemzet kultúrája rendítette meg először a ránk erőltetett internacionalista önkény alapjait. És bár a kijelölt út megvolt, egy darabig mégis keresnünk kellett a biztos haladás módját, újra meg kellett találni a fél évszázad során módszeresen felborított egyensúlyt, és meg kellett találnunk egymást mindazokkal, akikkel közös sors íratott meg nekünk. Egy évtized elteltével, ma 15 éve ez is megadatott. Biharország fővárosa és a történelem legigazságtalanabb békediktátuma folytán Magyarországon, csonkként megmaradt bihari részek székhelye egymásra talált.
Újra öntudatra ébredt, gondolkodó és cselekvő civil közösségeink, társadalmi szervezeteink és intézményeink pedig ehhez ismét a közös kultúra révén jutottak el.
Azóta pedig minden év januárjában vagy egy nap, sőt egy hét, amikor a hétköznap is ünnepnappá válik. Az egyik hírportál úgy vezette fel az idei országos rendezvénysorozatot, hogy „kapott egy napot a magyar kultúra”. Mi ezt már régóta másként éljük meg. Kezdődött egy nappal, ma pedig már egy hét is kevés. Különböző közösségi kapcsolataink önálló életre keltek, és az év eleji rendezvénysorozat az egész éves együttműködések csúcspontjává kristályosodott. Így számunkra itt, Biharban minden olyan nap a magyar kultúra napja, amikor találkozhatunk egymással. Amikor megjelenik egy-egy művészeti, tudományos, helyi érdekeltségű kiadvány, vagy éppen felcsendül a szépen megformált magyar szó és magyar zene közösségi tereinken vagy éppen otthonainkban. Ez pedig nem más, mint a legerősebb nemzeti önrendelkezés.
Kulturális eseményeink, programjaink mellett ezt ma már fizikálisan megélt, megtapasztalható gyakorlat is alátámasztja. Mi itt, Berettyóújfaluban az utóbbi években arra törekedtünk, hogy az alapvető, a város működőképességét erősítő intézkedések mellett azokat a közösségi létesítményeket és színtereket is felújítsuk, melyek méltóvá tesznek minket az elődök örökségéhez, segítik a helyi közösség erősítését, és vonzóvá teszik ezt a várost az ide érkezőknek, és az utánunk következő generációnak. A Szent István tér, a Makk Kálmán Mozi, a Megyeháza, azon belül is a Fráter László-terem, és mai eseményünk színhelye, a Nadányi Zoltán Művelődési Központ ma már nem csak a bennük végzett munka minőségében, de külsőségeiben, felszereltségében, hangulatában is egy magas kulturális színvonalat mutathat meg. Ennek érdekében a mindenkori követelmények és körülmények figyelembe vételével alakítjuk a színterek mellett a feladatellátás szerkezetét is. Nyitottak vagyunk, de nem pusztán a saját közösségünk tagjai irányába. Múzeumunk, könyvtárunk, népművészeti egyesületünk, táncegyesületeink, zenekaraink és egyéni alkotóink e rendezvénysorozat mellett folyamatosan országos, sok esetben pedig nemzetközi elismertséget hoznak nekünk.
Márai Sándorral egyet értve:
„Azt akartam mondani, hogy Magyarország is csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni.” Nem érhettünk volna el idáig, ha nem törekszünk minél magasabb szintekre. Ha pedig a kultúra, a „mindeneken felül álló erő” terén le tudjuk vetni a középszerűséget, olyan közösség lehetünk, ami mindenkor egységes, és semmiféle hamis ideológia, téveszme meg nem oszthat, és az élet minden területén megtalálja a boldogulást.
Ehhez pedig töretlen hit kell. Ha pedig hiszünk, akkor imádkozunk. És ha imádkozunk, nem kezdhetjük másként:
„Isten, áldd meg a magyart!”
Polgármester úr köszöntő beszéde után, a Magyar Kultúra Napjának berettyóújfalui záró eseményeként a magyar költészet gyöngyszemeiből összeállított irodalmi estet láthattunk, hallhattunk Hajnali részegség címmel, melyet a Négypatkó Együttes tagjainak /Miczura Károly, prímás, Szászné Ökrös Beáta ének, Kocsis Csaba ének és gitár/ gitár- és hegedű játéka tett még emlékezetesebbé.
Kóti Árpád és Csikos Sándor többek között Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, és Nadányi Zoltán egy-egy versét szavalták el.
