Már 15 éve, hogy Berettyóújfalu és Nagyvárad közös rendezvények szervezésével emlékezik meg a Magyar Kultúra Napjára. 2015. január 22-én, csütörtökön 19 órai kezdettel gálaest keretében adták át a Magyar Kultúráért díjakat Nagyváradon, a Szigligeti Színházban.
A rendezvény fővédnöke Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke volt, aki köszöntőjében elmondta: "…Egy föl nem lapozott könyv pusztán egy papírtömkeleg, egy el nem hangzó dal mindössze hangjegyek sokasága, egy meg nem látogatott múzeum egy üres tér, tele tárgyakkal, egy meg nem csodált festmény csupán festék egy vásznon. Minden dolog mértéke az ember.”
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke továbbiakban azzal folytatta, hogy az erdélyi magyaroknak egyénenként és közösségként is küldetésük megóvni, és a mindennapi életük részéve tenni mindazt, amit az elődeik, vagy kortársaik létrehoztak a kulturális élet bármely területén.
Elmondása szerint: ”…Ez a hozzáállás kizárólag rajtunk múlik. Senki nem diktálhatja ezt kívülről, nem határozhatja meg azt, hogy a kulturális javainkat mekkora értéktudattal építsük be az életünkbe…”
Ezt követően Berettyóújfalu város polgármesterének, Muraközi Istvánnak az ünnepi köszöntője következett, mely teljes terjedelmében az alábbiakban olvasható:
„A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta nagyáruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le.
Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben.
Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes - ez talmi, ez érték - ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.”
Tisztelt Elnök Úr! Szenátor Asszony!
Kedves vendéglátók és vendégek!
Hölgyeim és Uraim!
A magyar kultúrkincs szinte kimeríthetetlen gazdagságát sokan megénekelték az elmúlt századokban. A jelenkor, a mindenkori jelenkor pedig folyvást tele van aggodalommal, a 24. óra megélésének félelmével. Így a XX. század egyik legnagyobb magyar írója, Márai Sándor mondatai is. Ilyenkor pedig azonnal visszatekintünk az elmúlt évszázadokra, évtizedekre, és eluralkodik rajtunk a nosztalgia, sőt egyfajta „bezzeg”-érzés. Bezzeg akkor, bezzeg ők! És észre sem vesszük, hogy pusztán ezzel az odafigyeléssel, és az általa kiváltott kezdeményezéseinkkel, cselekedeteinkkel mi is hozzátesszük a magunkét, és talán olyat alkotunk, melyre az utánunk következők is emlékezni fognak. Ahogyan tesszük mi is. Tesszük most, a mai ünnepnapon, tudatosan. De tesszük észrevétlenül a mindennapi munkánk során, saját közösségeinkben. A családunkban, ahol a nagyszülők és szülők által megtanítottak szerint élünk.
Iskoláinkban és munkahelyeinken, ahol akár életre szóló példaképeket is megismerhetünk. Tágabb közösségeinkben, ahol pedig ki-ki megmutathatja, hogy mit merített az előbb említett forrásokból. Bár a hivatalos terminológia nem tartalmazza, mindezt felfoghatjuk egyfajta kultúrafogalomként. Ha pedig ezek adják a mindennapok zsinórmértékét, akkor nincs mitől tartanunk.
Magyarországot és a magyarságot sokszorosan megviselték az évszázadok. Dúlta tatár és török, a Kárpát-medencében töltött bő 1100 év jó részét idegen ajkú uralkodók alatt éltük le, és a gazdasági-politikai törekvések sok nemzetiséget engedtek, sőt hoztak az országba. Ez pedig nem eredményezett mást, mint egy sokszínű, gazdag kultúrát, ami az évszázadok alatt stabil egyensúlyt adott a hazának. A magyar paraszt, a román és szláv pásztornépek, a német iparosok, a zsidó kereskedők, a cigány kézművesek és muzsikusok együttélését és egymásra utaltságát. Persze, nem volt mindig súrlódásoktól mentes az együttélés, de nézeteltérések az úgynevezett homogén közösségekben is vannak.
A súrlódást viszont felfoghatjuk csiszolódásként is. Sokak számára példa, mások szemében viszont tüske lett ez a nagy, egyben nemesítő olvasztótégely, így kikerülhetetlenné váltak a szélsőséges megnyilvánulások. Koppánytól a kommunista diktatúrákig számos törekvés kísérte végig történelmünket, melyek megpróbálták szembeállítani a magyart az európaival. Az, hogy mi ma itt vagyunk, együtt, azt bizonyítja, hogy nem sikerült nekik.
A nagy korstílusok: a romantika, a gótika, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, a szecesszió mind teret hódítottak, ráadásul kaptak egy sajátos színt és ízt Magyarországon. Feltehetjük a kérdést, hogy hová is kell nekünk felzárkózni?
Szemléletes példája ennek a gazdagságnak Szent László és Vitéz János városa, Biharország fővárosa, a Pece-parti Párizs, és az a vonzáskörzet, melybe mi is beletartozunk. Györffy István professzor, akit a Nagykunság mellett Bihar, konkrétan a Fekete-Körös-völgy és a Sárrét jeles kutatója- és krónikásaként is számon tartunk, így fogalmazott:
„A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű népek, de annál hamarabb megszűnünk magyarok lenni. Beleolvadunk abba a nagy nyugati nemzetbe, melynek műveltséghatását legkönnyebben elfogadjuk. Ha pedig teljesen kivonjuk magunkat a nyugati műveltség hatása alól, akkor meg művelt és erősebb szomszédaink gázolnak hamarosan keresztül rajtunk, s úgy tűnünk el.
Ma a nyugat-európai szabású iskola- és könyvműveltség fénykorát éljük s a nemzetmegtartó hagyományok ápolásával nem törődünk. Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva-kapunk mindenen, ami idegen, ami "európai". Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk azt! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.”
E mondatok nem napjainkban, de még csak nem is Európai Uniós csatlakozásunk küszöbén születtek, hanem közel egyidősek Márai fent idézett soraival. Felfoghatjuk válaszként, de egyúttal figyelmeztetésként is. Amit több száz évig jól végeztünk, azt most ne másítsuk meg. Erre vonatkozóan pedig időről időre szembe jönnek velünk a felkiáltójelek.
Ilyenek a nemzeti ünnepek és emléknapok, amikor Szent István, Bocskai, Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, Nagy Imre – a higgadt gondolkodók és a lánglelkű harcosok állnak elénk személyes példájukkal. És ugyanezt teszik a hozzánk közelebb álló elődök: Szent László, Vitéz János, a Fráterek, a Nadányiak, a holnaposok, vagy éppen a jelenkor közéletének alakítói. Civilek és politikusok, művészek és tudósok, iparosok és gazdálkodók, közszolgák és vállalkozók. Ehhez pedig töretlen hit kell. Ha pedig hiszünk, akkor imádkozunk. Így a mai nap, nemzeti imánk születésének évfordulója mindezek esszenciája.
És amikor kerek évfordulóhoz érünk, még erősebben kapaszkodunk.
Márpedig most ehhez érkeztünk, több tekintetben is. A mögöttünk hagyott esztendőben éppen negyedszázadosak lettek demokráciáink és önkormányzatiságunk. 1989 őszén-telén lemállott rólunk a vészterhes XX. század utolsó nagy diktatúrája, és újra visszatérhettünk az elődök által kitaposott útra. Itt emelném ki, hogy mindezt megelőzve azév január 22-én ünnepeltük hivatalosan először a magyar kultúra napját. Ezt úgy is értelmezhetjük – és miért ne tennénk így –, hogy a nemzet kultúrája rendítette meg először a ránk erőltetett internacionalista önkény alapjait. És bár a kijelölt út megvolt, egy darabig mégis keresnünk kellett a biztos haladás módját, újra meg kellett találni a fél évszázad során módszeresen felborított egyensúlyt, és meg kellett találnunk egymást mindazokkal, akikkel közös sors íratott meg nekünk. Egy évtized elteltével, ma 15 éve ez is megadatott. Biharország fővárosa és a történelem legigazságtalanabb békediktátuma folytán Magyarországon, csonkként megmaradt bihari részek székhelye egymásra talált.
Újra öntudatra ébredt, gondolkodó és cselekvő civil közösségeink, társadalmi szervezeteink és intézményeink pedig ehhez ismét a közös kultúra révén jutottak el.
Azóta pedig minden év januárjában vagy egy nap, sőt egy hét, amikor a hétköznap is ünnepnappá válik. Az egyik hírportál úgy vezette fel az idei országos rendezvénysorozatot, hogy „kapott egy napot a magyar kultúra”. Mi ezt már régóta másként éljük meg. Kezdődött egy nappal, ma pedig már egy hét is kevés. Különböző közösségi kapcsolataink önálló életre keltek, és az év eleji rendezvénysorozat az egész éves együttműködések csúcspontjává kristályosodott. Így számunkra itt, Biharban minden olyan nap a magyar kultúra napja, amikor találkozhatunk egymással. Amikor megjelenik egy-egy művészeti, tudományos, helyi érdekeltségű kiadvány, vagy éppen felcsendül a szépen megformált magyar szó és magyar zene itt, a Szigligeti Színházban, közösségi tereinken, otthonainkban. Ez pedig nem más, mint a legerősebb nemzeti önrendelkezés.
Nem érhettünk volna el idáig, ha nem vagyunk igényesek, és nem válogatunk. A kultúra közterein eztán is következetesnek kell lennünk, ha meg akarjuk tartani az emberi rangot, és mohó tömegek helyett a maga helyét ismerő, és ahhoz ragaszkodó, országhatároktól függetlenül is egységes közösség lehessünk. Olyan közösség, ami mindenkor egységes, és semmiféle hamis ideológia, krajcáros eszme nem oszthat meg.
Ehhez pedig töretlen hit kell. Ha pedig hiszünk, akkor imádkozunk. És ha imádkozunk, nem kezdhetjük másként:
„Isten, áldd meg a magyart!”
Polgármester úr ünnepi köszöntője után a Magyar Kultúráért emlékplakettek, díjak és életműdíjak átadása következett, melyeket Bíró Rozália szenátor és Kelemen Hunor adtak át a díjazottaknak.
Emlékplakettben részesültek: Szabó Amália, a belényesújlaki Rezgő Néptánccsoport vezetője, Brúgós Sándor Csaba néptáncos, aki a Nagyvárad táncegyüttes tagja, és Csorba Sándor muzeológus, Érsemjénből.
Díjakat vehettek át: Gali Teréz nagyszalontai énekes, a 2014-es X-Faktor győztese Tóth Andrea (aki nem tudott részt venni díjátadáson, helyette szülei vették át a díjat) és Molnár Mónika énektanár.
Életműdíjban részelsültek: Budaházy István főgyógyszerész és Dérer Ferenc újságíró.
Jakobovits Miklós-díjat kapott Gerendi Anikó, grafikus, dizájner, fotóművész. (Szintén nem tudott részt venni a díjátadón)
Ezt követően ünnepi előadásra került sor, Molnár Ferenc: Lilliom - Egy csirkefogó élete és halála című darabját a Szigligeti Társulat színészei varázsolták a színpadra. A színdarabot Szikora János, Jászai Mari díjas rendező, színházigazgató rendezte.