Vannak filmek, amiket a nagy vásznon kell látni. Az ominózus hajó elsüllyedésének centenáriumán újra bemutatott, ezúttal térhatású Titanic is ilyen: már a nevében benne van a grandiózusság. Egy önimádó rendező munkája az ember egójának megtépázásáról – ironikus, nem?
A Titanic újra kihajózott a mozikba, hogy azok is megnézhessék a nagyvásznon, akik 1997-ben nem tudták. És mit tesz ehhez az élményhez a harmadik dimenzió? Az égvilágon semmit. Tudjuk, hogy konvertálásról van szó, de azért az ember mégis csak többet várna James Cameron kezei közül. Hiszen ő az, aki az Avatar szemet gyönyörködtető látványvilágát elhozta nekünk. A térhatás mégis nagyon minimális: a képnek nincs mélysége, néha kilóg egy-egy elem, de ennyiben ki is merül a dolog. Egy idő után egyedül a szemüveg emlékeztet arra, hogy a vetítés 3D-s (lenne). Nem csoda, hogy így se veszik észre időben a jéghegyet.
Ennek ellenére érdemes moziba menni mindazoknak, akik 15 évvel ezelőtt lemaradtak róla, hiszen a Titanic a nagyzolás filmje. A férfiak méretmániája is kap egy csípős megjegyzést, mintha maga a forgatókönyvíró (azaz Cameron) kacsintana ki önmagára: annak idején ez volt a legdrágább produkció, majd egy éves, viharos forgatással és 194 perces játékidővel. A háromórás eposznak hatalmas bukást jósoltak, helyette viszont bevételi rekordokat döntögetett és 12 évig a világ legsikeresebb mozija volt. A trónon volt egészen addig, amíg a rendező úr meg nem látogatta Pandorát, hogy ezzel történelmet írjon − megint.
A Titanic a nők filmje. Ugye senki nem hiszi azt, a férfinézők miatt tartották műsoron anno majd egy évig? Az akkor még vézna Leonardo DiCaprio és a babaarcú Kate Winslet jól szerethető párosa is kellett ahhoz, hogy a kisírt szemű lányok és asszonyok újra és újra moziba menjenek. Persze azóta a rosszemlékű A szabadság útjaiból kiderült, hogy egy süllyedő hajó és egy karakteres rendező nélkül kettősük nem működik igazán. A Cameronra addig jellemző erős női karakterek sorából valamennyire kilóg Rose, a lázadó kamasz, aki ugyan hajlamos a maga feje után menni, de azért labdába se rúghatna Ellen Ripley vagy Sarah Connor mellett. A közte és Jack (az igazi hősszerelmes) között szövődő romantikus szál viszont a film központi vonulata, hiszen rajtuk keresztül éli meg a néző több mint kétezer ember tragédiáját.
Épp ezért számomra a Titanic a katasztrófafilmek katasztrófafilmje. A hajó és a jéghegy szívbemarkoló, kicsit rövid, ám mégis emlékezetes találkozása indítja be igazán az eseményeket − illetve egyáltalán akkor történik valami először. Az előtte lévő, kissé túlnyújtott érzelmi alapozás ahhoz kell, hogy a néző féltse ezeket a karakterek. Pedig a film nem árul zsákbamacskát: már a legelején kiderül, hogy Rose élve megússza a dolgot, ráadásul a hajó süllyedésének teljes forgatókönyvét is prezentálják nekünk.
Az ok és az okozat tehát ismert, de a hogyan és a miért ettől függetlenül – talán nem ez a legjobb szó rá, de – varázslatos. Később az Avatarnál is hasonló módszerrel élt a rendező: ott az atmoszférát, a környezetet teremtette meg mesterien, hogy aztán elemi erővel rombolhassa le. A pusztítás pedig nagyon megy neki, ezt már az Aliens – A bolygó neve: halál óta tudjuk. Ember és gép összecsapása sem új nála (Terminátor 1-2.), de még ennél is hangsúlyosabb téma az, hogy a teremtés koronája a természettel mer kacérkodni. Szinte már el is hiszi, hogy legyőzheti azt, de persze előbb-utóbb mindenkinek rá kell döbbennie arra, hogy azért a víz az úr.