2014. január 23-án a berettyóújfalui Bihari Múzeum előadótermében a Partiumi füzetek 76. kötetének bemutatójára gyűltek össze az érdeklődők.
A kötet három részének megszületését Emődi János, Wilhelm Sándor, és a berettyóújfalui néprajzos muzeológus, Sándor Mária tették lehetővé szerzői tevékenységükkel. Az esemény fő célkitűzése volt, hogy testvérvárosunk, Margitta méltatlanul elfeledett fazekasságára felhívja a figyelmet.
Elsőként Dukrét Géza, a sorozat szerkesztője, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Hangsúlyozta, hogy rendkívüli könyvbemutatóra érkeztünk, hiszen a margittai fazekasságról egyedül Wilhelm Sándor adott korábban ismertetőt „A fazekasság emlékei Margittán” című tanulmányában.
Emődi János, az első rész szerzője a kezdeteket kutatta. Egy Fazekas utcai ház végében talált egy selejtgödröt, ahová az égetéskor a fazekasok a meghibásodott edényeket dobták, s ebből következtetett a valahai edény fajtájára, méretére, színére, díszítésére. Többek között fazekakra, tejesköcsögökre, butykoskorsóra, szilkékre akadt ásatásai során, melyeket egyenként, részletesen tárgyal kötetében. Nem volt könnyű vállalkozás bebocsátást nyerni udvarok végeibe, de hosszas próbálkozások után megkapta az engedélyt, hogy a történelem szolgálatában selejtgödröket keressen. Munkája ezzel még nem ért véget, hiszen Emődi úr összehasonlította e fazekastermékeket más települések munkáival, időben is elhelyezve őket.
A nagyváradi levéltár polcait tanulmányozva olyan iratokra akadt, melyek a margittai céhekről, inasokról, legényekről számoltak be. Mert Margittán is céhekbe tömörültek a fazekasok, igaz, pontosan nem tudni, mikortól, de a fél évezrede létező utcanévből arra lehet következtetni, hogy a középkorban, vagy a fejedelemség korában élte virágzását a mesterség. Kutatásának egyik eredménye az is, hogy Margittán 1848 körül 120 személy dolgozott egyszerre, egy időben, ami a települést a legnagyobb fazekasközpontok közé emeli. Összesen 750 fazekasról számol be anyakönyvi adatok alapján. Kötete 64 képmellékletet tartalmaz töredékekről, restaurált edényekről.
A szerző elmondta, hogy helytörténész lévén észrevette, hogy Mezőtelegden és Margittán is sokszor szerepel a fazekas, mint mesterség megnevezése az anyakönyvekben. Sándor Mária debreceni levéltári kutatása is segített számára, hogy még több nevet találjon. Emődi úr elmondta, hogy már ezelőtt több száz évvel tisztában voltak azzal a kutatók, hogy sok fazekas él e vidékeken, hiszen Fényes Elek statisztikus megállapította, hogy a régi Magyarország területén a legtöbb fazekastermékek Gömörről, Margittáról, Mezőtelegdről származnak. E ténnyel azonban mind ez idáig senki nem foglalkozott.
A legmegbízhatóbb bizonyíték az a másik levéltári anyag, amely arról számol be, hogy 1723-ban a margittai céh elkérte a kolozsvári fazekascéh szabályzatát. 1819-től ismeretesen olyan iratok, melyek szintén a margittai céhekről adnak felvilágosítást.
Emődi úr ismertetett egy olyan érdekességet, amely a fazekaséletre jellemző volt; a legényeknek kötelező volt 3 évig járni az országot, más területeken is munkát vállalni, hogy tapasztaltabb szakemberekként térjenek vissza a céhbe. Az ifjúságnak természetesen nem tetszett ez a kötelesség, így a mesterek – nem azért, mert vajszívűek voltak, hanem azért is, mert a létszámnövekedés miatt szükségük volt segédekre – engedélyezték, hogy vándorlásukat csak Margitta határain belül kelljen teljesíteniük. Ez az újítás kizárólag a margittai fazekaséletre volt jellemző.
A második rész alkotója, Wilhelm Sándor tanár úr is e kihalt mesterséget kutatta, csak más eszközökkel. A margittai születésű szerző úri szabóként dolgozó édesapjának a legjobb barátja egy fazekas volt, inasa pedig egy fazekas dinasztia sarja, így már gyermekkorában megismerte, megszerette a mesterséget. Tárgyi emlékekből álló magánygyűjteményére méltán büszke lehet, mint ahogyan alapanyagokat, előfordulási helyeket, technológiafolyamatokat rajzokkal is ábrázoló kötetére is. Bemutatja a nehéz, földdel, földből dolgozó fizikai munka menetét az agyag összegyúrásától a fazekas termék értékesítéséig.
Wilhelm úr egy olyan kétségtelenül bátor vállalkozásra is felhívta a figyelmet, melyet ifj. Koós Károly, a kolozsvári néprajzi múzeum megteremtője vitt véghez. Kiharcolta, hogy megjelenhessen egy néprajzi témákat feldolgozó, magyar nyelvű füzetsorozat, a Népismereti Dolgozatok.. Kezdeményezésének eredményeképpen számos szakember nőtt ki kritikus, de építő jellegű munkássága földjéből. Tettének jelentőségét most már – vagy még – nem értjük, de talán többet mond, ha szembesülünk a történéssel, hogy e füzetek akkor nem jutottak át a kommunista Magyarország és a kommunista Románia közti „vasfüggöny” hálóján. „Magyar és magyar közé határt húztak” – fogalmazta meg a tanár úr. Napjainkban sem könnyű ilyen jellegű kiadványokat megjelentetni, az Emődi–Wilhelm–Sándor trió munkái is küzdelmes utakon jutottak el a berettyóújfalui előadóterem asztalára.
A harmadik rész Sándor Mária erőfeszítéseit tükrözi, aki nyolc bihari magángyűjtemény alapján, valamint Wilhelm Sándor tanulmányára támaszkodva dolgozott. Összesen négy olyan edényt talált, melyeknek forrása felirata alapján Margitta. Elmondta, hogy ismert olyan dokumentum, mely tartalma szerint 1808-ban debreceni céhes fazekasok azzal a kérelemmel éltek az illetékesek felé, hogy a margittai mestereket tiltsák ki a debreceni vásárról, mert „elszippantják” az egész vásárlói kört előlük. A muzeológus hölgy kivetített prezentációjában mutatta be kitartást igénylő projektjét, mely során 70 edényt sikerült margittaiként azonosítania.
A vásznon többek között különleges úrasztali boroskancsó, fazekak, szilkék, köcsögök, korsók, tányér, tejescsupor, mázas kanta, butella voltak láthatóak. Néhány közülük egyedi megformálású, főként ajándéknak szánt darabok, de vannak olyan egyetemes motívumrendszerek, amelyek egyértelművé teszik a közös margittai eredetet. Ez az úgynevezett bikónikus forma, amikor az edény a legszélesebb pontjánál élesen megtörik. A margitta díszítés egyik ismérve, hogy középen egy barna testű, fehér tollú, jobbra néző – más edényeken kitárt szárnyú – madár ül leveles, indás ágon. A jellemző virágmotívumok közé tartoznak még a szegfű, a nefelejcs, és a gyöngyvirág is. Egy másik egyedi eljárás során a festéket kanállal csorgatják rá az edényre, ennek köszönhető a sávos díszítés.
A szerzőnő szellemesen közölte, hogy a feliratos termékek ötlete sem a nagy külföldi márkagyárak marketingeseinek fejéből pattant ki először, mert már a margittai fazekasok is tisztában voltak vele, hogy a nézőből hamarabb lesz vevő, ha a saját nevét olvassa a portékákon. A margittai fazekasság tárgyi emlékeinek színskálája jellemzően a világossárgától a sötétbarnáig terjed, szerkesztettségükre az egyfülű edényeknél az mondható el, hogy a leggyakrabban a füllel szemben helyezkedik el a főmotívum, a fülek mellett pedig záró motívumok láthatóak.
A kötetben szereplő színes képek és a borítótervek Bogya Pál fotográfus munkái. A megjelenést a nagyváradi LITERA PRINT nyomda tette lehetővé.
Attól, hogy a margittai fazekasság oktalanul kiesett a köztudat néprajzi kincseinek köréből, valamikori létezése vitathatatlan. Nincs is hatásosabb és kifejezőbb zárómondat, mint az, amely Sándor Mária szájából hangzott el a rendezvény végén: „Sok kiásatlan selejtgödör van még a Fazekas utcában…”