Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tette az utolsó tollvonását vitathatatlan jelentőségű „Hymnus, a magyar nép zivataros századaiból „című kéziratára, melyet az Országos Széchenyi Könyvtárban helyeztek védnökség alá. Történelmi minőségű mozdulatának emléket állítva ünnepeljünk kis hazánkban 1989 óta e napon a magyar kultúrát.
A berettyóújfalui Sinka István Városi Könyvtár minden évben helyet ad ez alkalomból szervezett programsorozatában olyan előadásoknak, melyek nemzeti imádságunkra hívják fel az elemző figyelmet.
2014-ben a rendezvény meghívott előadója, Dr. Fazakas Gergely Tamás tartotta beszámolóját Kölcsey művének mögöttes tartalmaira rávilágítva január 21-én. A Debreceni Egyetem adjunktusa elsőként kifejezte örömét az összegyűlt nagyszámú közönség miatt, levonva a konzekvenciát, hogy a Himnusz végső soron ma is fontos helyet foglal el ma is a magyar emberek szívében. Az előadás elején a kivetítésnek köszönhetően szemtanúi lehettünk az eredeti Kölcsey – kézirat látványának; ahogyan Fazakas úr is rámutatott, az autentikus papírlap széle megperzselődött. Belegondolni is borzongató, mi lett volna, ha az értékes alkotás a tűz martalékává válik, megfosztva ezzel a magyarságot egyik legnagyobb nemzeti kincsétől.
Mindannyian tudjuk, hogy a zene formálja, befolyásolja hangulatunkat, sőt, még a személyiségünkre is rányomja lenyomatát a leginkább kedvelt stílus sajátossága. Ennek kapcsán már nem is annyira távoli elismerni a tényt, hogy a Himnusz, melyet templomban, rendezvényeken, ünnepeinken szinte már automatikusan éneklünk, bizony meghatározhatja egész nemzetünk identitását. A világ nacionális himnuszai között mindössze két negatív hangvételű van, s hogy hogy nem, mindkettő hozzánk kötődik; Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata. Bár előbbi csak 1989-ben került be hivatalosan az alkotmányba. Tulajdonképpen Magyarországon jelen időnkben összesen négy szomorú himnuszt ismerünk a fent említettekkel együtt; A Trianon után Csanády György által alakot öltött Székely Himnuszt, és Katona József örök érvényű Bánk bánját, melyben Bánk híres áriája futtatja a libabőrt miden magyar érzésű ember hátán.
Szeretett Hymnusunk inkább áhítatos zsoltárének, mintsem lelkesítő, harsány, tettre buzdító induló. Szövege panaszáradat, a siránkozás, a reménytelenség sejlik soraiban. 1908-ban az a vád érte a mű kottákba öntőjét, Erkel Ferencet, hogy nem is tősgyökeres magyarként vette kezébe a megzenésítés ügyét, hiszen a Hymnus dallama kísértetiesen hasonlít, néhol rá is játszik Haydn „Gotterhalte” nevezetű komponálására.
Nézzük, mi az álláspontjuk e témában néhány írónak, irodalomkutatónak, újságírónak:
Hankiss Elemér is kifejezte véleményét, miszerint a Hymnus „érdekesség”, hogy átjárja a bűntudat, a sötét gondolkodás, a pesszimizmus.
Lukácsy Sándor szerint az Ima (a Himnusz), és Szózat olyan történelmi önvizsgálat, melyet csak a magyarok képesek magukba fogadni, a többi ország nem tudja átérezni.
Csernus Imre a tőle megszokott véleményalkotói jellegben közelítette meg a témát, ugyanis elmondása szerint hazai sportolókkal folytatott beszélgetéseiben az interjúalanyok elmondták, hogy egy-egy döntő előtt egyszerűen csak „túl kell élni” a Himnuszt. Ha egy angol, francia vagy orosz versenytársuk himnusza felzeng, azok önbizalommal, pozitív indulattal vérteződnek fel, míg ők már a kezdés előtt előre „elsiratják” a vereséget.
Az előadásból azt is megtudhattuk, hogy nem csak a mi nemzeti énekünk „büszkélkedhet” borúlátó voltával. A közép-kelet-európai népekre, így a csehekre, a lengyelekre is jellemző ez a mentalitás. Igen, mentalitás, mert míg a nyugati országok nemzetük örökkévalóságát, felemelkedését, nagyságát hirdetik és ünneplik, addig a lengyel himnusz már első sorában a még el nem érkezett veszteségről beszél.
A Hymnus intertextualitását vizsgálva az adjunktus úr elénk tárta a főbb ismérveket; egyértelmű, hogy az érték-és időszembesítő műben egy ember szólal meg a közösségért, annak nevében. Ebben a formai tulajdonságban középkori töltet rejlik. A zsidó hagyományban ugyanis csak a pap mehet be a „Szentek Szentjébe” és imádkozhat a közösségért. A versénekben megjelennek a belső-és küldő viszályok problémái, dicső és szégyenletes történelmi események. Érdekesség, hogy a hangvételből hiányzik a bűnbánat, a tettre készség, helyette a kiábrándultság érzése nyer teret. Ha bevalljuk magunknak, ha nem, kicsit mindig is olyan nép voltunk, aki jólétének kérdését más felelősségére hárítja, s csak „passzívan várja, ami történik vele”. A Himnusz esetében a lírai beszélő Isten megszánó szeretetében bízik, de aktivitásra nem mutat hajlandóságot.
A Rákosi-korszak cenzúrától nem mentes időszakában felkérték Illyést, írjon egy „vállalhatóbb” – a vallásosság miatt- nemzeti imát, Kodályra pedig a megzenésítést bízták volna. A két művész azonban elutasította a felkérést.
Kevesen tudják, de nemzeti önreflexiónkat tükröző imánk eredetileg tempós, verbunkos ütemben íródott. A trianoni békeszerződés hozadékaként egyre vontatottabbá, lehangolóbbá tettük ritmusát. Most felcsillan a remény, hogy kitörünk siránkozó körünkből, és Somogyváry Ákos jóvoltából újra felidéződik a megzenésítés eredeti célja. A lendületesen megszólaló Himnuszt kifejezetten sportolók számára gondolták újra a nándorfehérvári győzelemre emlékeztető harangszóval az elején, de mindannyian meghallgathatjuk az új verziót a videó megosztó portálokon. Hallgassuk, és szokjuk, mert ezen túl így „kell” gondolkodni.