2014. január 20-án a berettyóújfalui Sinka István Városi Könyvtár előadóterme adott otthont annak a Magyar Kultúra Napjával összefüggő programsorozat következő állomásának, mely alkalmával a két, egyszerre rivalizáló és együttműködő nagyváros, Debrecen és Nagyvárad történelmi, gazdasági, majd irodalmi viszonyára került a reflektorfény Dr. Fleisz János nagyváradi történész és Bakó Endre irodalomtörténész jóvoltából.
Az eseményt Meleg Vilmos színművész versmondásai egyértelműen csak gazdagították, hiszen a művész úr megfelelő vehemenciával, átérzéssel adta elő az aktuális költeményeket a szóban forgó irodalmi alakok tollaiból. Előadásaitól zengett a terem, markáns visszhangjait még a könyvtár épülete előtt állók is vélhetően élvezhették.
Az érdekesnek, és nem kevéssé érdekfeszítőnek ígérkező délután számos rejtett és egyértelmű összefüggésre rámutatott a két város kapcsolatában. Területileg hiába választották szét őket, ez a két város és vidéke kultúrájában, hagyományában összeforr. Bírálat érte a „Hajdúság” megnevezést a régióval kapcsolatban, mert nézőpontja szerint a néhány száz hajdú betelepülése nem elegendő ok arra, hogy a területet ekképpen tituláljuk. A térség Bihari térség azzal az egyedülálló, szociológusok által megállapított tulajdonsággal, hogy itt működik területi identitás, s e magatartásforma több szála Nagyváradból indul ki. Említésre került az is, hogy még helyi lapban is a derülés tárgya volt a kezdeményezés, miszerint Nagyvárad és Berettyóújfalu között fellelhető bármilyen szimbiózis is.
Sokan nem tudják azonban, hogy Debrecen felkereste a nagyváradi városvezetőket a magyar kultúra napjának programjával kapcsolatban, de Nagyvárad, révén, hogy Berettyóújfaluval teljes jogú partnerként bánik, elutasította a cívisváros ajánlatát, és Berettyóújfalut választotta ünneplése helyszínéül. Tette ezt immár 14. alkalommal. A történész úr ennek a gyökeret vert rendezvénysorozat okainak magját boncolgatta elsőként beszámolójában. Elmondta, hogy romániai területeken is élnek ezek az összekötő megmozdulások, példának okáért Margittán is, de Nagyszalonta és Gyula is jó kapcsolatot ápol egymással. Ami inspirál, buzdít az újabb találkozásokra, az az érdekközösség, amely azonos ösvény mentén halad, tevékenykedik, biztosítva a további együttműködést.
Elhangzott az a megállapítás is, miszerint a régebbi időkben a két város között inkább a rivalizálás, a jelen helyzetben az együttműködés dominál. Fleisz úr a városok történetének azon részét tanulmányozza, amely azoknak fajsúlyi megjelenésével foglalkozik a hálózatban. A két város földrajzi közelségük, majd azonos közigazgatási térségük által intenzívebb kapcsolatra kényszerültek egymással. Debrecen régen lakott település, nagy területű mezőváros, majd szabad királyi város a 14. században, míg Nagyvárad püspöki város lévén nehezen szerezte meg függetlenségét a 17. században az uradalom szorításából. Nagyvárad a közhiedelemmel ellentétben soha nem kapta meg a szabad királyi város címet.
A bemutató további részében statisztikák, kutatások eredményeit hallhatta az összegyűlt közönség, de nem a szokásos távoli, száraz formulában. Mivel e cikk sem tudományos alapú beszámoló, így pár érdekességet foglaltam bele a kiemelendő adatok közé. Ezek közé tartozik például az, hogy Nagyvárad a középkorban első rendű, Debrecen harmadrangú városként volt aposztrofálva. A „sokadalmak”, vagyis az országos évi nagypiacok alapján Nagyvárad és környéke nemzeti szinten is kiemelkedést mutatott; 11 sokadalmat szervezett évente, míg Debrecen 6 vásárt foganatosított. A lakosság számának alakulását szemrevételezve Nagyvárad jóval a 7000 főt számláló Debrecen mögött kullogott kis területén 4000 lakosával. A korabeli Debrecen fennhatósága a mai New Yorkéhoz volt hasonló.
A 18., 19. században meginduló urbanizációnak köszönhetően emelkedett a városi lakosság aránya, bár Debrecen ebben még mindig listavezető helyet foglalt el megközelítőleg 50 000 fős lélekszámával, Nagyvárad ennek kevesebb, mint felével rendelkezett, fejlettségben azonban túlszárnyalta Árkádiát. A 20. században működésbe indult magyarországi felzárkózási kísérlet izzította be a két város dominancia-harcát. Kis településekből nagy városok bontakoztak ki, ekkor emelkedett Budapest is metropoliszi magasságba. Mivel Debrecen és Nagyvárad közelségük miatt megosztani kényszerültek befolyási övezeteiket, bizonyos mértékben gátolták is egymás virágzását. A mennyiségi értékek alapján felmutatott szerepkörökben Nagyvárad megelőzte Debrecent, lakosságának száma is jelentősen megugrott, de ez csak az akkoriban dúló politikai zűrzavarok miatt következett be. Azok a letelepedők, akik a támadások elől Nagyváradra menekültek, a háború után el is hagyták azt.
Hadd említsem meg együttműködésük egyik olyan elemét, melyre azóta - részben a kommunizmus hatására - a feledés fátyola hullott; a két város elindított ebben az időben egy olyan vegyes tartalmú, Debreczen-Nagyvárad Értesítő névre keresztelt folyóiratot, amely fennállásának mintegy 60 évében eleinte heti, majd utolsó éveiben havi rendszerességgel jelentkezett hirdetésekkel,szépirodalmi tartalmakkal. A fehér hollóhoz hasonló jelenség a sajtótörténetben, ha két város huzamosabb ideig képes hatékonyan működtetni folyóiratot. Mikor a lap végleg lezárta sorait, felmerült a kérdés; a közös médiummal együtt a közös érdekszféra is elszivárgott?
A közlekedés innovációjában is találhatunk közös állomásokat a két város történelmében. Az automobil elsőként Debrecen-Nagyvárad között koptatta kerekeit próbaútján, illetve a felhők meghódításában is egyként jeleskedtek; a harmadik leghosszabb repülőút is a két város közti légteret szelte át.
Legjelentősebb indíttatású konkurenciájuk a 20. század elején lángol fel, amikor is a városok minden egyes beruházásért, fejlesztését egymást hátára mászva küzdöttek. Olyan volt ez, mint mikor az egyik gyerek féltékeny a másikra, mert a tanító néni osztálytársa munkáját jobb érdemjeggyel jutalmazta. Az infantilis mentalitás abban is megmutatkozott, hogy ha az egyik város megkapott bizonyos rangokat, az csupán tartós „lobbizás” eredménye, mintsem a megérdemelt dicsőségé. Az ekkor már méltó vetélytársnak számító Nagyvárad mércéje Budapest volt. Debrecen intézményekkel jobban büszkélkedhetett, mint régiós központ, mivel Nagyvárad Kolozsvárral osztotta meg az irányítást.
A másik nagy hatalmi tényező az 1900 –as években az oktatásszervezés volt. Debrecen és Pozsony kapta a felhatalmazást egyetemi kapuk nyitására, amely azonban a háborús időszakban meghiúsult. Nagyváradon jogakadémia székelt, melyet 30 (!) évre bezárásra ítéltek.
A két világháború közti időszak a zárt határok periódusa volt, ezzel magyarázható a két város közti megritkult kapcsolattartás. 1977-ben sor került a két diktátor, Nicolae Ceausescu és Kádár János emlékezetes találkozására. A magyarországi diktátor elvesztette a személye iránti határon túli szimpátiát, mely hatásaként többek között. Kolozsváron magyar iskolákat szüntettek meg.
A másik blokkoló tényező a Schengeni határban jelenik meg. Debrecen és Nagyvárad akarta megrendezni az európai vízilabda bajnokságot, de ez a terv határ megléte miatt kudarcba fulladt.
Az egymásra utaltság hívta életre együttműködésüket. Nagyvárad hanyatló ipara Debrecen kedvezőbb közlekedési, szolgáltatási kondícióira támaszkodott. Ha a két város összefogna, 400 000 főnyi lakosságával olyan erő lenne, amellyel nagyobb esélyekkel lehetne Európai Uniós integrációs pályázatokhoz folyamodni. A problémák között szerepel az a két város közti, több kilométeren át hiányzó vasútvonal, melynek megoldására 60 év alatt komolyabban egyetlen perspektivikus anyag sem törekedett.
Bakó Endre irodalomtörténész szakterületéhez híven kívánta elénk tárni a kálvinista Róma és a katolikus atmoszférájú Nagyvárad együttélését. „Európa legnagyobb falujának”, Debrecennek szellemi életére a puritanizmus, épületeire az alföldi paraszt barokk jegyei kerültek, míg Nagyváradban a fényűző, túldíszített barokk, szecesszió a meghatározó jelleg. Debrecen inkább kirekesztő, Nagyvárad magához ölelő város volt, könnyebben fogadott magába idegeneket, bevándorlókat.
Csokonai Vitéz Mihály életpályájában is központi szerepe van a két városnak. Csokonai, mikor több mecénásra volt szüksége munkái, ezek közt a Dorottya kiadásához, gróf Rhédey Lajoshoz folyamodott segítségért. A váradi főúr habár nem támogatta, később, felesége halála kapcsán felkérte Csokonait, írjon egy költeményt a grófné temetésére. Csokonai komolyan vette a felkérést, s megírta hamleti kérdésköröket tárgyaló művét. A költő már a ceremóniára is tüdőbetegen érkezett, ennek okán a toron már nem tette tiszteletét. A gróf Csokonai magatartását sértőnek találta. Több hetes hallgatás után egy összeget küldött Csokonainak, aki elfogadta bár, de levelében kifejezte ellenérzését, miszerint méltóbbnak ítélte volna, ha a gróf szóban fejezi ki háláját, köszönetét, mintsem „alamizsnát dob” a szegény poétának. Csokonai „gőgös” Várad-képére e negatív esemény nyomta rá bélyegét
A már említett Debreczen-Nagyvárad Értesítőben Petőfi, Jókai, Ady, Móricz írások is publikálást élveztek. A következő konfliktushelyzet akkor következett be, mikor egy debreceni színházigazgató egy, Csokonai életét feldolgozó vígjáték-pályázatot hirdetett. A pályázók közt volt egy debreceni, és egy nagyváradi író is. A zsűri úgy döntött, hogy nem dönt, és szétosztja a díjat. A nagyváradi Homonnai Albert darabja később nagyobb sikert aratott, aki nem kezelte jól hirtelen jött ismertségét.
Aki kicsit is jártas az irodalomban, az e téma kapcsán nem mehet el Ady Endre neve mellett. Az érdmindszenti születésű alkotó reformátusként Debrecenbe ment jogot tanulni, és újságíróként dolgozni. Kedvelik, elismerik a konzervatív Debrecenben, mégis vonzza a liberális szellemiségű, nyugtalan Nagyvárad, ahol élete legboldogabb és legtragikusabb találkozásában lesz része; itt ismerkedik meg ugyanis a nővel, aki által a szerelem fájdalmas, küzdelmes voltát foglalja versbe, aki egész ciklusainak forrása, Lédával. Bár nem tisztázottak Ady érzései a maradandóság (nem maradiság) városával kapcsolatban, „faluként”, Nagyváradot pedig „városként” nevezi meg későbbi versében.
Nagyvárad a költőkből, írókból egy új hangot, felfogást, stílust hív elő. Egy debreceni író, Zoltán István egyik általa szerkesztett lapjában a debreceni költészetet „szabolcskásnak”, a nagyváradi művészetfelfogást érettebbnek, összetettebbnek, bonyolultabbnak nevezi.
A Nagyváradon megjelenő „A holnap” irodalmi antológia elsöpörhetetlen mérföldkő a magyar irodalom alakulásában. Olyan nevek kerülnek elő a szerkesztése témájában, mint Ady, Babits, Miklós Jutka, Juhász Gyula. Olyan modernséget képviselő alkotók ők, akiket a konzervatív elveket valló művészkörök támadásokkal illettek. Többek között Tóth Árpád is elmarasztaló kritikával él, aki Nyugatosként veszélyesnek tartotta egy új irodalmi erő szerveződését Nagyváradon.
Juhász Gyula, az antológia szervezője is Nagyváradon ismeri meg múzsáját, a későbbi Anna-versek bálványképét, Sárvári Anna színésznőt. Egyik operettjének debreceni premierje után babérkoszorút kap, amit még aznap este a Csokonai-szobor lábához helyez.
A trianoni békeszerződés idején is Nagyváradon bontogatja megtört szárnyait a magyar irodalom; elindítják a Magyar szó című folyóiratot, amelynek szerkesztője többek között Nadányi Zoltán, és Tabéry Géza volt, aki Ady későbbi feleségének, Csinszkának a vőlegénye volt. Tabéry magyarországi körútja során Debrecenbe is elérkezik, ahol szívélyes fogadtatás övezi.
Sajnálatos módon kiestek a magyar irodalmi köztudat kosarából olyan alkotók, mint a zsidó származása miatt hátrányosan megkülönböztetett Nagy András, berettyóújfalui költő, aki Nagyváradtól remélte betegsége enyhülését. Hagyatékát édesapja Debrecenben helyezte biztonságba Gulyás Pál költő lányánál.
Nagyváradon élt az oktalanul mellőzött Horváth Imre költő is, aki bohém életformájából fakadóan rendszeres anyagi gondokkal küszködött. Barátnőjével együtt Debrecenbe szöktek az éjszakai életbe. Az Aranybikában azonban kiderült, hogy a költő pénztárcája már nem fedezi kiadásaikat, ezért segélylevelet küldött barátjának egy debreceni krematóriumot ábrázoló képeslap övezésében.
Köteles Pál, Kiss Tamás is olyan költők, írók, akik szintén belekóstoltak a debreceni és a nagyváradi életbe is.
Aki volt olyan kitartó és érdeklődő, hogy a végére ért cikkem olvasásának, annak bizton kijelenthetem, hogy sokrétűbb műveltséggel rendelkezik ekkora, mint az, aki első ránézésből ítélve feladta soraim „megmászását”. Aki ideért a „hegy” tetejére, remélem, hogy élvezhető horizont tárult fel előtte. Egy olyan kilátás, amely talán új alapokra helyezi a nációs, etnikai nézőpontokat az által, hogy megmutatja a történelemben megbúvó tökéletes összehangoltságot, és azt, hogy ez a két város mindig párhuzamosan mutatott fel eredményeket, ellensúlyozták egymással szembeni gyengeségüket egy más területen mutatkozó fölényükkel. Ez a rivalizálás lényege. Nem legyőzni, hanem kiegészíteni a másik felet.