Újabb kiállítással örvendeztette meg Berettyóújfalu lakosságát az Oberhauser László Társaság. 2013. március 26-ától április 30-ig a Bella Costa étteremben tekinthető meg a Bácsi Imréné Bíró Ildikó alkotásaiból rendezett, „Erdély, a tündérkert” című kiállítás.
Kocsis Csaba nyitóbeszédét olvashatják:
Azt vallom, mindenkinek megvan a saját faluja, amelyben élt, vagy elképzelt magának. Vajon mindenkinek megvan a maga hazája is? Hol van az én magyar hazám? Hol van a mi magyar hazánk? Biharban, Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben? Nekem utazni kellett ahoz, hogy megtaláljam. Felkerekedni képzeletben, térben és időben. Hozzá tartozik mindaz, amit megéltem tizanhat esztendősen, 1976-ban...
Fővárosiakkal utazok Marosvásárhelyig. Rokonokhoz mennek, egészen a kemping kapujáig visznek. A kerthelységben májat rendelek sültkrumplival és egy kis cujkát. A banda most nem húzza a fülembe, hogy a Maros menti fenyves erdő aljában, de muzsikál a gyomrom helyette. Elköltöm az ebédet. Fizetek. Meglátják a kezemben a százforintost, odaintenek a szomszéd asztalhoz.
- Honnan jöttél? – szegezik nekem a kérdést.
- Biharból.
Meghökkennek.
- Odaátról? – kérdezik bizonytalanul. Nem is engednek el estig. Elvisznek egy rozzant kicsi házba, az új román lakótelep mellé. Az öreg szülők és a fiatalok is panaszkodnak. A legkisebb fiú most jött vissza Regátból. Katona volt, hazátlanságának őrzője. Nem tudott egy szót sem románul, mikor bevonult, megtanult a hosszú hónapok alatt, de abban nem volt köszönet.
A fiatalasszony felegyenesedik a sátor előtt. Elfojtott ásítás szakad ki belőle, halk sóhajként. Elégedett sóhaj ez. Szól a nyárnak, az átaludt éjszakának, a szabadságnak. Aztán a férj is kidugja fejét a sátorból. Ő is elégedett. Az első mosoly az asszonynak szól, aztán vidáman rám köszönnek:
– Jó reggelt!
Szép a reggel Erdély szívében, jó itt a reggel. Nekik. Csak én gubbasztok tanácstalanul a sátor előtt, mint a fészkéből kipottyant fióka. Messze van még Gyergyószentmiklós, ahol unokabátyámnál kosztot és kvártélyt remélek.
– Miért nem mégy tovább autóstoppal? – kérdezik.
– Megpróbáltam, de semmi eredménye.
– Magyar zászló, az kell neked! – tanácsolják.
Hol kapok én a kis tenyérnyi magyar trikolorhoz piros, fehér zöld anyagot? Nyakamba veszem a várost. Eleinte a vásárhelyi főutca üzleteiben próbálkozom. Ott, ahol egymással kihívóan néz szembe a magyar és a román templom. Sután keresztet vetek a templomunkban, elrebegek egy imát a magam módján. Csak úgy, pogány módra, mert még sohasem imádkoztam. Megnézem a faliújságot, ahol egy kinyújtott tenyér arra biztat, vállaljanak a szülők legalább három gyermeket, mert csak az a kéz egészséges, amelyen öt ujj van, csak úgy maradhat meg a magyar, ha nagycsaládot vállal.
Piros, fehér, zöld anyagot keresek a boltokban, ha visszakérdeznek románul, nem próbálkozom tovább. A közeli bérház udvarában, az új emeletes épület korlátja előtt magyarul beszélnek az apróságok. Egy asszony áll a nyitott ajtóban és nézi a gyerekeit nagy szeretettel. Összerezzen a kérésemre. Riadtan körülnéz, nem hallotta-e valaki más is, mert nem szeretik az itt lakók, ha magyarul beszélnek az idegennel. A lurkók körbevesznek, adok nekik színes rágógumit, aztán szétrebbennek. Az asszony még egyszer körülnéz. Leültet a varrógépe mellé. Csendesen dolgozik, szaporán jár a keze és a lába. Pereg a könnye, varrja a zászlót. Megcsókolja, mielőtt ideadná.
Az utcán fiatal diáklánytól kérdezem, merre van a vár? Elkísér, de arra kér, tegyem el a zászlót, mert így is látszik messziről, hogy magyar vagyok, a románoknak idegen. Ott ér minket az este, a várban. A lány hosszú fekete haja szétterül a vállamon. Gitározom. Lassan, csendesen gyűlünk a magyar dalokra, aztán megjelenik két katona is. Itt az ideje indulni. A bakák észreveszik a zsebemből kikandikáló tenyérnyi trikolort. A magasabbik odahajol hozzám, hogy a többiek ne hallják, és a fülembe súgja:
– Éljen a magyar zászló!
Ahogy kiérek a Gyergyói-medencéből, nekivágok az emelkedőknek. Jól esik a reggeli mozgás. Az első hegytetőről visszanézek. Fekete felleg gomolyog utánam. A következő magaslaton már égig érő ujjaival dobol hátamon az eső. Ruháim teljesen átáznak, mire a Gyilkos-tóhoz érek. Erős szél sepri a vizet, és a hullámukból csonkán nyújtóznak ki a derékba tört fenyők. Az eső eláll. A Békás-szoros hatalmas sziklái között rám ragyog a nap, mellettem hangos patak rohan, felettem sarlós fecskék hasítják az ég kékjét. Szép az idő, száradok. Egy fiatal román pásztor rám köszön. Fehér gomolyával kínál. Mosolyog. Vidáman biccentek én is. Elrohan felettünk a történelem. Szétárad bennem a béke, de mégis sajog egy kicsit a szívem, amikor meglátom a Gyilkos-hegyen a román trikolort.
Bácsi Imréné Bíró Ildikó Erdélyben született, Csíkszeredában, a Hargita lábánál, a csíksomlyói Szűzanya ölében. A rajzolni, festeni vágyás gyermekkora óta nőttön nőtt benne, és azóta is fáradhatatlanul lobog. A munkáira a rajzórákon mindig a legjobb érdemjegyet, 10-est kapott, ma is féltve őrzi ezeket a gyermekkori munkákat. Mutatta nekem Gaál Andrásról készített portréját is, azé a festőművészét, akinek a Mikó-várbeli kiállítása egy egész életre szóló útravalót jelentett számára. A sors messzire vetette szülővárosától, Bihartordán telepedett le, de itt is megtalálta, megérezte a táj szépségét, hangulatát. Lelkesen, szinte küldetésszerűen készít újabb és újabb rajzokat, festményeket, akvarelleket. A család mindig támogatta, és megteremtette a feltételeket, hogy nyugodt körülmények között alkothasson. A Lidy alkotói nevet gyermekkori barátnőjétől kapta. Ő tudja, milyen kisebbségben élni. Erdélyben a románok egy része azt vágta a szemébe, hogy Bozgor, azaz hazátlan, de ezt az IQ szintet Magyarországon sem mindenki tudja túlszárnyalni és gyakran találkozik vele, – még ma is –, hogy románnak titulálják. Őt, aki hívő katolikus. De most már itthon érzi magát Bihartordán. Bár aki élt már kétlaki életet, az tudja, hogy sem ott sem itt nincs igazán otthon. Ahhoz kevés egy élet.
Azt mondta egyszer egy skót házaspár a Sárrétre, hogy színes, változatos vidék. Ha Erdélyben jársz, először a tölgyeket hagyod magad mögött, aztán a bükk szürke kérgén araszol a tekinteted a fák jellegzetes kínai bajuszán, majd feltűnnek a felejthetetlen fenyvesek, az eget ostromló zöld dárdák és a fensíkok, a jellegzetes szénaboglyákkal. Ildikó mindent fest, mindent rajzol. Én mégis arra kértem, hogy egy egységes anyaggal mutatkozzon be amely Erdélyre, a tündérkertre fókuszál. Fejedelmei, felvilágosult papjai tették azzá. De már Erdély sem a régi. Másképpen él az én álmaimban és másképpen él Ildikó álmaiban.
Nehéz a felnövekvő nemzedéknek követendő pédát állítani, mert a TV percemberekkel ámítja őket. Sikerük talmi. Nekem azok a példaképek, pontosabban azok is, akik itt állnak helyt a mindennapokban. Nem kell ahhoz világhír és a kamerák keresztüze, hogy értéket teremtsünk. Ki hallott közölünk Falu Tamásról? Kevesen. Egy felvidéki jegyző volt, aki nem tette le a Csehszlovák államnak a hivatali esküt és mennie kellett. Nem elismert költő, de a 93. esztendejében járól édesapámtól hallva felmagasztosultak ezek a sorai:
„Mentem az erdőn, / Törtem egy gallyat, / Hogy vele könnyen, / Gyorsan haladjak. / Vettem a késem, / S méla menésben / Faragtam s belé / Rajzokat véstem. / Faragtam, véstem, / A botom kész lett, / S az élet-erdő / Elém sötétlett. / Az életerdőn / törtem egy gallyat, / hogy vele könnyen, / Gyorsan haladjak. / Vettem a késem, / Nagyot akartam, / De az életet / Csak elfaragtam.”
Elfaragjuk a magunkét, elfaragjuk a másét... Nem becsüljük meg egymás értékeit, de él közöttünk valaki, akinek az a küldetése, hogy fessen. A csíki tájnak híres festői voltak, az előőrs Nagy Imre, Nagy István, aztán később Márton Árpád, Gaál András. Ildikónak nem volt módja tanulni ezt a mesterséget, nem is ő hozzájuk akarom hasonlítani, de az élet sok mindenre megtanította. Ismeri, és tiszteli a neves elődöket. Igyekezett ellesni a szakmai fogásokat, tecnikákat, amelyekkel a mesterek dolgoztak. Érzi, látja, más színek vannak Csíkban mint a Sárréten. A távolabbi színek sötétebbek mint a közeliek. A zöld minden árnyalata felsorakozik, de itt akár a hegyek is tűnhetnek kéknek, nem csak az ég. Azok a hegyek, amelyről Wass Albert azt írja, „Adjátok vissza”.
Bácsi Imréné Bíró Ildikónak nem kell visszaadni a hegyeket, mert azok ott vannak a rajzain, festményein. Álmaiban visszatérnek, ott magasodik mindegyik a lelkében. Ez az ő útja, maga választotta út. Utazás a gyermekkor színhelyeire, kanyargó ösvényeken ébren és álmodva a saját hegyei között...