A helyszín a hófödte, viharos Svédország. Adott frissen elítélt újságíró, Mikael Blomkvist (Daniel Craig) akit egy iparos család feje arra kér fel, nyomozzon a negyven éve meggyilkolt unokahúga ügyében. A helyzet látszólag kilátástalan, hiszen a rendőrség sem talált semmi használhatót, azonban az idős Henrik Vanger gyanítja, hogy valaki a családból ölte meg Harrietet. A kutatásban Blomkvist hamarosan segítséget kap a különc, ám zseniális nyomozó Lisbeth Salander (Rooney Mara) személyében. 

A műfaj tehát krimi, ám egy igen összetett, bonyolult darab, ami rengeteg szereplőt megmozgat. Úgy fél óra elteltével Daniel Craig karaktere egy jegyzetfüzetbe írja a Vanger családfát: legszívesebben a néző is ezt tenné, hogy megjegyezze a sok nagybácsit és unokatestvért, akik feltűnnek. A regénynél a helyzet valamivel egyszerűbb volt (vissza lehetett lapozni), itt viszont dobálják a neveket egymás után, szerencsésebb esetben arcot is párosíthatunk hozzájuk. Ezért is szívesebben nézném meg a történet minisorozatos feldolgozását: ennyi információmennyiséghez és lassan építkező cselekményhez ez a formátum jobban illik. Talán majd egyszer. 

A casting védelmére legyen szólva, sikerült rengeteg szőke, kék szemű, többségében európai színészt találni a svéd szerepekre (szegény Goran Visnijc-nek igazán meghagyhatták volna a hollófekete haját, a hidrogénezett frizurájával ritka röhejesen néz ki). Daniel Craig jól játssza a közönséggel együtt érző és lélegző karaktert: rajta keresztül ismerjük meg a Vanger família történetét és persze a címszereplőt, a tetovált lányt. Ízlés kérdése, hogy kinek melyik jön be jobban: Noomi Rapace „eredeti” Lisbeth-je, vagy Rooney Mara alakítása – nekem az utóbbi. Testalkatából adódóan is jóval törékenyebb, ugyanakkor hihetetlen erőt sugároz magából. Egyszerre félted és félsz tőle.

A tetovált lány valahogy csak akkor tűnik igazi Fincher filmnek, mikor bedurvulnak a dolgok, lassabb részei elég tévéfilmszerű benyomást keltenek. Az ilyen-olyan erőszak jelenetek viszont képesek ugyanazt a felkavaró érzést kiváltani, mint maga a regény. Olvasáskor pedig a fantáziánk sokkal szörnyűbb dolgokat képes teremteni, mint a mozgókép; itt nem erről van szó. A kamera nem fordul el jótékonyan és bízza a képzeletünkre az eseményeket. Elrémiszt, elborzaszt, mégsem érzed céltalannak: Lisbeth és a többi karakter motivációját segítik megérteni. A könyv eredeti címe nem véletlenül az, hogy Nőgyűlölő férfiak, hiszen ez az egész trilógia fő témája is.

Ja és még valami: Uma Thurman szépen lemondhat bosszú királynői tisztségéről és Hattori Hanzo kardjáról, a témában innentől csak és kizárólag Salander kisasszonytól érdemes órákat venni. Ilyen egy igazi vendetta kérem szépen: lassan pusztító, elviselhetetlenül fájdalmas és kíméletlen, az irgalom szikrányi jele nélkül. De legfőképpen: teljesen jogos.

Érzékeny lelkűeknek nem ajánlott…