Egyik korábbi interjúmban már említettem, hogy az utóbbi időben eléggé megfogyatkozott a berettyóújfalui zenekarok száma. Ezúttal Török Pétert kérdezgettem a már feloszlott Abiocore kapcsán. A srácok egy remek koncerttel és egy közel másfél órás dokumentumfilmmel búcsúztak el a zenekartól. Aki valaha is volt Abiocore koncerten, az tudja milyen erő sugárzott a zenekarból, és úgy vélem ezt nem lehet pótolni.
Üdv! Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Mivel foglalkozol most, és milyen pozíciót töltöttél be az Abiocore-ban? Mesélj kicsit magadról!
Sziasztok! Török Péter vagyok (néhány embernek a Boss), az Abiocore egykori énekese, inkább “üvöltözőse”. Jelenleg Budapesten élek és levéltárosként dolgozom Budapest Főváros Levéltárában.
Mivel január végén megjelent a zenekar életét bemutató dokumentumfilm, amiből sok kérdésre választ kapunk, ezért én próbálok olyanokat (is) feltenni, amelyek nem hangoztak el. Kezdjük az elején. Hogyan született meg az Abiocore?
A kérdés nem, de a válasz elhangzott a filmben is. Az Abiocore magját az akkor már haldokló Neuroquila együttesből Nagy „Csirke” Imre és Adamcsik „X-S” Zsolt adták, akik 2003 őszén Dajka Lacival közösen próbáltak és írták a számokat. Én 2004 februárjában érkeztem, majd Török Imre és Kaczkó Zsolti csatlakozásával alakult ki az Abiocore első, a közönség által is ismert felállása.
Hogyan kerültél be a csapatba?
A berettyóújfalui zenészek mindig is közösséget alkottak, hol szorosabb, hol lazább szálakkal kapcsolódtak egymáshoz az együttesek (pl. B.u.Rock válogatáslemezek). A Neuroquila feloszlását követően, baráti sörözés közben került szóba, hogy Zsolti, Csirke és Laci egy közös kis projekten dolgoznak, amely már négy dallal is rendelkezik. Megbeszéltük, hogy elmegyek egy próbájukra, belehallgatok, mit is főztek eddig. Amikor felcsendült a „Ha feszít a düh” című szám nyers verziója, tudtam: itt a helyem. Köszönet Zsoltinak, hogy hívott!
Több mint száz koncertet tudhattok magatok mögött. Merre jártatok az országban? Eljutottatok-e nevesebb bulikra, fesztiválokra?
”Nevesebb” fesztiválok közül csupán az, azóta megszűnt Azfeszten volt szerencsénk játszani, de mi nem ebben mértük egy buli erejét. Tótkomlóson, Békésen, Mezőtúron hatalmas koncertek jöttek össze, fantasztikus közönséggel. Az Azfeszten meg két másnapos nézett meg minket, mert nem bírtak arrébb feküdni. Az tényként elmondható, hogy eljutottunk az ország másik végébe is (Mosonmagyaróvár, Csorna – Veréb Feszt), de a legemlékezetesebb megmozdulásnak talán a 2007-es köröstarcsai MAMF-on adott koncertünket tekinthetjük. Legnagyobb szerencsénkre a Tankcsapda visszamondta a fellépését és ennek köszönhetően nagyon gyorsan megtelt az a sátor, ahol mi játszottunk. Hihetetlen látvány, ahogy több száz ember táncol, pogózik, ugrál a te zenédre. Természetesen hazai pályán is mindig kedves játszani, mert minden Abio koncert egyben a zenekar körül kialakult „család” találkozójaként is funkcionált.
Honnan jött az ötlet, hogy egy dokumentumfilmet készítsetek a zenekarról? Terveztétek-e hosszabb idő óta, esetleg spontán ötlet volt?
Az együttes hét évig a mindennapjaink részét képezte, értelemszerűen szerettünk volna erről egy kézzelfogható emléket. Az ötlet hamarosan tetté alakult és elkezdtük összegyűjteni azokat a felvételeket, fényképeket, cikkeket, amelyek rólunk szóltak. A film elkészítésben – mint az Abiocore hét éve során mindig – Kocsis Attila barátom, barátunk volt segítségünkre, sőt, időt, energiát nem kímélve, Bányai Krisztiánnal (ex-Abio dobos) éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy méltó lenyomatot hagyjon hátra a zenekar. Ati és Krisz hihetetlen türelemmel és fáradtságot nem ismerő tenni akarással dédelgette a művet, saját gyermekként bánva minden egyes képkockával. Nélkülük ma nem beszélhetnék sem a dokumentumfilmről, sem a búcsúkoncert megörökítéséről, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Tisztelet!
Milyen volt eddig a film fogadtatása?
A filmet először csak szűk körben, a volt tagok, családtagok, barátok nézték meg és jóleső érzés elmondani, hogy mindenkit megérintett. A „Régi szép emlékek” címet viselő film kikerült a különböző videómegosztó oldalakra, akinek van kedve, ott megnézheti, letöltheti. Ha valakinek számított valamit az együttes, az már megnézte, hozzászólt. Nem létező zenekarként már nem fontos, hogy milyen a nézettség (bocsánat, korábban sem volt fontos), nekünk ott lesz örökre és ez a lényeg.
2012. április 30-án még összeálltatok egy utolsó koncertre. Milyen volt a búcsúkoncert?
Véleményem szerint egy igazi zenész a koncertekért él, dolgozik. Minden koncert egy ünnep - néha kisebb, néha nagyobb. Búcsúzni mindig nehéz, a próbák sem mentek már úgy, mint régen. Ettől függetlenül, abban a másfél órában, utoljára mindenki átélhette, hogy mit is adott neki az Abiocore! Keserédes érzés, nem ajánlom senkinek. Az különösen jólesett minden Abio tagnak, hogy azok a zenekarok, akikkel az évek során együtt zenéltünk, első szóra jöttek és megosztották velünk a színpadot.
Sajnos 2011-ben úgy döntöttetek, hogy nem folytatjátok az Abiocore-t. Remélhetőleg nem fejeztétek be végleg a zenélést. Ki, milyen zenekarban játszik most?
A zene egy métely, szabadulni nem lehet. Tóth Tomi Miskolcon tanul és ott is zenél, több formációban. Jónival és Krisszel a Szélső Érték koncertjein találkozhat az ember, míg Kaczkó Zsolti a Gikszerben basszusgitározik és énekel. Emellett újra (közel tíz év után) mocorog a Snowmachine Project, amelyben volt Abio zenészek (Kaczkó Zsolti, Csacsa, Szabácsik Pisti és én) próbálnak épkézláb dalokat írni. A többiek még pihenik a hét év fáradalmait.
Milyen tanácsot adnál Berettyóújfalu ifjú zenészpalántáinak?
Szerintem Charlie fogalmazta ezt meg a legjobban. „Csak a zene van!” A többi lényegtelen.
Köszönöm az interjút!
Abiocore - Régi szép emlékek dokumentum film
