Tóth Sándor festőművész közelgő 85. születésnapja alkalmából rendezett Színek és fények című kiállítását 2022. október 25-én, a Nadányi Zoltán Művelődési Ház Bihar Vármegye Galériában Kolozsvári István, a kiállító művész egykori tanítványa nyitotta meg. A kiállítás megtekinthető 2022. november 17-ig. A rendezvényen közreműködtek az Arany János Gimnázium diákjai. A megnyitó beszéd az alábbiakban olvasható.
"Amikor Tóth Sándor tanár úr néhány hete megkeresett és megtisztelt a mai megszólalás lehetőségével, akkor nyilván beszélgettünk arról is, hogy hogyan fog összeállni ez a mai tárlat. És akkor azt mondta, hogy a hely és az idő sem alkalmas arra, hogy egy teljesen retrospektív, ténylegesen összegző kiállítás jöhessen létre. És valóban, mi mindannyian, akik ismerjük az Ő alkotói életútját, be kell lássuk, hogy egy többször ekkora galéria is kevés lenne a teljességet megmutatni. Hencida és Berettyóújfalu között 17 km a távolság, személyautóval 20 perc a menetidő, kerékpárral 52 perc, de még gyalogosan is csak 3 óra 10 perc. De ez a Hencidától Berettyóújfaluig tartó életút mégis befogja az európai kultúra és képzőművészet sok ezer kilométerét és sok ezeréves múltját.
Sokunknak pedig megadatott, hogy ebben a nagy utazásan útitársak lehettünk. Szóval én mégis megpróbálom retrospektív módon felidézni azokat az éveket amikor erre alkalmam volt. Ezért is kértem azt, amikor tanár úr, illetve a kiállítást rendező Kocsis Csaba megkérdezte, hogy mit írjon a meghívóra nevem után, hogy egykori tanítvány. És ha jobban belegondolok, akkor ezt az egykorit el is hagyhattuk volna, és inkább lett volna pontos, hogy egyik. Hisz diákok nemzedékei kerültek ki a keze alól a négy évtized alatt, legtöbben sokunk közös iskolájából, az Arany János Gimnáziumból. Alkotó és tanító egyéniségről szólva ne ragadjunk le a rajz és művészettörténeti stúdiumoknál, hisz azét voltak ott földrajz és biológia órák is. És ez a természettudományos irányultság, vagy inkább mondjuk így: természetközeliség visszaköszön az alkotásokról. Tehát egy látszólag kontrasztos helyzetből – természettudomány és képzőművészet párosából lesz egy igazán harmonikus gondolkodás- és alkotásmód. És ugyanez érvényesül a témáknál is. A kert fűzfái, virágai és a geometrikus kísérletek. Vagy – ami személy szerint számomra egyaránt kedves: a falusi házak tornácai, valamint az antik oszlopcsarnokok vagy éppen a gótikus és reneszánsz loggiák ugyanabban a felfogásban tárulnak elénk. És ahogy a személyes életútja is ezek között zajlott, ezek határozzák meg a művészi kibontakozást, ugyanez a vonalvezetés irányította tanári működését is. Magam is azon szerencsések közé tartozom, akiknek lehetőségük volt útitárssá válni.
Az elmúlt hónapokban többször volt alkalmam nyilvánosan is beszélni eddigi tanulmányaimról és szakmai tevékenységemről. Ezek a lehetőségek alkalmat teremtettek arra, hogy egykori tanáraimról, mesterimről szóljak. Néprajzosként, muzeológusként, kultúrmunkásként nyilván az e tárgykörökben tanítókat említettem meg. De ha jobban belegondolok, Tóth Sándor tanár úr volt, akitől mindegyik tekintetben kaptam valami ma is érvényeset a képzeletbeli tarisznyámba. Az elején kezdve: 1995-ben már úgy kerültem az Arany János Gimnáziumba elsősként, hogy volt egyfajta elköteleződésem a honismeret és részben a néprajz iránt. Sőt, a Bihari Honismereti Tábor résztvevőjeként akkor már túl voltam életem első hencidai kirándulásán – a zöldre festett padozatú református templomon, Szabó Andor nagytiszteletű úr régészeti gyűjteményén, a kis kovácsműhelyen, és persze a Csere-erdőn – is. Aztán jöttek az első éves biológia, illetve mind a négy éven át a rajzórák.
A kezem ügyessége megrekedt a kockatanulmányok szintjén, ellenben a művészettörténeti utazások, ahogy sokunkra, rám is nagy hatással voltak. Tanár úr korábbi útjai alatt szisztematikusan, módszeresen, részletesen örökítette meg Hellász és Itália, vagy éppen Párizs épített és képzőművészeti örökségét, szóval az órákon nem csak hivatalosan összeállított albumok és reprodukciók segítettek ezek megismerésében. Sokkal inkább a személyes élmény, így mi magunk is hétről hétre útra keltünk. Bejártuk az európai kultúra bölcsőjét és valamennyi fontos állomását, az épületek, festmények, szobrok mellé pedig megkaptuk az embert, a közöséget, a történetet, sok esetben a legendát. A vetített diasorozatok és videófelvételek mellett pedig többeknek lehetősége volt nyaranta valójában is útra kelni és tanár úr feszes tempóját követve élőben is átélni, hogy mit jelent a tapasztalat alapú ismeretszerzés.
Aztán ebből a nagy, virtuális útitársaságból én is kiléptem, de az egyetemi éveimet is – leegyszerűsítve – a tornácok és a loggiák övezték: néprajzi és művészettörténeti óráimat sorra teljesítve lettem aztán muzeológus. Öt éven keresztül azonban rendre eszembe jutottak azok az élmények, amelyeket a gimnáziumi utazások jelentettek, és azok az ismeretek, amelyeket a gimnázium akkori 47-es teremében megtett több száz kilométer és átszelt sok évszázad nyújtott. Legbehatóbban a népi építészettel és az épített örökséggel foglalkoztam sokáig, és bizony járva a bihari falvakat ugyanaz a hangulat jött elő, mint ami most is, amikor ezekre a képekre pillantok. Vagy éppen, az egyik vizsgadolgozatom írása során, és majd évekkel később: az európai barokkot tárgyaló félév után Giovanni Lorenzo Bernini és Francesco Borromini építészeti felfogását kellett összehasonlítanom. Ehhez elsősorban szakirodalom, reprodukciók és albumok álltak a rendelkezésemre. Nehéz volt elképzelni, amit még sosem láttam. Majd, amikor sok év múlva, már Berettyóújfaluban dolgozva vihettünk Biharból némi kulturális ízelítőt a Római Magyar Akadémiára, akkor hullott le egy fátyol, hisz az akadémia a Borromini által tervezett Falconieri Palotában van, amit akkor kívül belül alaposan meg tudtam szemlélni. Így utólag vált világossá sok minden.
Aztán a várost járva tudatosan kerestem a többi példát, ami addig csak illusztrációként élt a tudatomban. És akkor ismét meggyőződtem róla: Tóth Sándor tanár úr tanítási módszere verhetetlen. Talán azért is lett a néprajz, a népi építészet, a tárgyalkotó népművészet későbbi munkám fő iránya, mert itt tudtam, tudom legkönnyebben megvalósítani ezt a fajta empirikus ismeretszerzést és feldolgozást. És ha már berettyóújfalui szolgálati hely: kultúrmunkásként is megvan a párhuzam, hisz tanár úr dolgozott itt járási népművelési felügyelőként is. És aztán abban a 12 évben, amikor az önkormányzat kulturális menedzsere voltam én is többször megkaptam Porkoláb Lajos igazgató úrtól ezt a titulust. (Sőt, onnan tudtam, hogy már nem vagyok egészen fiatal, hogy eleinte kultúrvigéc voltam a szótárában, aztán lettem „amolyan népművelési felügyelő”). Lehet, hogy szokatlan, hogy egy kiállításmegnyitón, egy összetett életútból nem az alkotót domborítottam ki, hanem nagyjából minden területet arányosan. De meggyőződésem, hogy tanár úrnak küldetéses életútja van. Nem tudok szó nélkül elmenni a közelmúlt egy furcsa jelensége mellett. Fanatikus klímaaktivisták híres és értékes műalkotásokat, festményeket borogatnak le hol paradicsomlevessel, hol krumplipürével.
Azzal a hivatkozással, hogy a művészet és minden más „hasztalan” tevékenységünk mellet nem figyelünk az alapvető szükségletekre, a természeti környezetre, a tudományos előrejelzésekre. Na, ezek a klímaaktív fiatalok egészen biztosan nem jártak Tóth Sándor tanár úr biológia, földrajz vagy éppen rajzóráira. Mert ha jártak volna, vagy ha csak egyszer is az útitársai lettek volna, akkor tudnák, hogy egyrészt a fizikális szükségletek mellett egyéb igénye is van az embernek. Ettől lesz teljesértékű, felelősen gondolkodó és a problémákra is érzékeny lény – megfelelő módon reagálva az egyébként valóban akkut klímaválságra. Másrészt pedig itt, ezek a képek is lehetnek figyelemfelkeltő és józanító emlékeztetők: Velence tereit az utóbbi években többször is elborította a tenger vize. A bihari határt pusztító aszályok alakítják át, eltüntetve a vásznakon még látható színeket, fényeket, arányokat. Elpusztítva azt a valamikori éltető természeti közeget, ami a hagyományos létformát és az abból adódó harmonikus településképet megalkotta. Máskor pedig a magasra törő belvizek döntik romba a vályogépületeinket. De a művészet megtanít mindenre: az odafigyelésre, az igényességre, és még a tudományra is. Ezt visszük magunkkal ma is innen! Kedves Tanár Úr! Isten éltessen sokáig, és legkésőbb öt év múlva újra utazunk egyet közösen, és – ahogy ma is – megint megtelnek majd az ülőhelyek!"
Fotók: Kari Sándor
