A magyar kultúra napja ünnepének berettyóújfalui gálaestéjén ünnepi előadást láthattunk a Gyulai Várszínház előadásában: Szilágyi Enikő: Mi lennék nélküled? - egy erdélyi színésznő vallomásai Jászai Mari emlékiratainak felhasználásával. Az ünnepi rendezvényen Demian Zsolt, Margitta város alpolgármestere és Dr. Vitányi István országgyűlési képviselő köszöntötte a résztvevőket. KÉPGALÉRIA
Demian Zsolt, Margitta város alpolgármestere köszöntőjében elmondta, a magyar kultúra napját 1989. január 22-e óta ünnepeljük annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Sorsunk alakulását befolyásolta és befolyásolja egy szomorú történelmi esemény. Lassan 104 éve annak, hogy mi magyarok nemzettársainktól elszakítva, különböző országokba kerültünk úgy, hogy senki nem költözött át a szomszédos országba, csupán a határok módosultak. Magyarország végtagjai és törzsének egy része különböző országokat erősítenek a mai napig is. Az anyaország elvesztette szülőhelyeinek, élőhelyeinek nagyrészét. Az, hogy egy évszázad után is ezeken az elszakított területeken ott vagyunk, magyarul beszélünk, jól mutatja azt, hogy a magyar nemzet nem egyenlő Magyarország határaival. Demián Zsolt hangsúlyozta: magyarnak lenni, kultúránkat megélni sokkal nehezebb határon túl, mint határon innen és sokszor embert próbáló feladat.
Dr. Vitányi István országgyűlési képviselő köszöntő beszéde az alábbiakban olvasható:
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Berettyóújfalui és Margittai barátaim!
21 éve már, hogy minden naptári évet, egyben a Himnusz születésnapját együtt ünnepeljük szerte Biharban, az országhatár mindkét oldalán. Külön-külön, és együtt, összekapaszkodva is. Az elmúlt trianoni évszázadban sokszor beárnyékolódott, sőt végveszélybe került létünk és megmaradásunk. A határon kívül rekedt honfitársainknak a kisebbségi létben, nekünk, a kis hazában élőknek pedig a nemzetrontó politika gyakori előretörése miatt. Különböző nemzet-, társadalom- és gazdaságpolitikai áramlatokban éltük az életünket, de egy nagy közös megtartóerőnk mindig volt: ez pedig a kultúránk. Egry József, a múlt század első felének kiváló festőművésze viszont úgy fogalmazott, hogy „Egy nemzetnek nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e az értékeinek megbecsülői”.
Úgy gondolom, hogy ebben jelen pillanatban minden szereplő adott, és a maga helyén teljesíti is azt, amit szükséges. Történelmi hagyományaink, kulturális örökségünk nem egy mellékes ügy, mint ahogy azt sajnos sokan gondolják és hirdetik. Ha a neoliberális, materialista közgazdasági gondolkodást nézzük, akkor az nem szereti az úgynevezett „puha” mutatókat. Ami nem mérhető, nem modellezhető, matematikai képletekkel nem írható le, azt nem tartja fontosnak. Pedig tudjuk és tapasztaljuk is, hogy az érték alapú gazdálkodásnak nem csak fizikai, hanem lelki és szellemi haszna is van. Márpedig az emberiség sajátossága, hogy nem csak fizikális, hanem lelki és szellemi szükségletei is vannak. És ha ezeket is megfelelő módon táplálja, csak akkor tud fenntartható és jól működő társadalmakat, valódi közösségeket kialakítani. Ezért kimondottan fontos, hogy kultúránk minden egyes elemére erőforrásként tekintsünk. Nekünk, döntéshozóknak az a szerepünk és kötelességünk, hogy a megfelelő kereteket biztosítsuk ehhez. Ha pedig megnézzük, hogy mi minden történt e téren az elmúlt bő egy évtizedben, akkor nincs szégyenkeznivalónk. Ha csak Berettyóújfalura gondolunk, akkor kezdhetjük ezzel az épülettel, ahol most is vagyunk.
A trianoni döntés nyomán, a csonka vármegye székhelyén épült leventeház ma is a helyi közösség lelki és szellemi gyarapodását szolgálja, immáron kívül-belül teljesen megújulva. De folytathatom a megkezdett sort a Makk Kálmán Mozival, az egykori községházával, amelyben közgyűjteményeink működnek, a közösségi rendezvényeknek otthont adó Szent István térrel. És nem utolsósorban a műemlék zsinagóga tavaly átadott épületével, mely amellett, hogy az emlékezés fontos helyszíne, több ponton is az összetartozásunkat hirdeti. Hogy egy települési közösséget vallási és minden más nézetektől függetlenül csak az egyfelé tartás visz előre. A közeljövő egyik fontos fejlesztési terve pedig a város mindenkori jelképévé vált herpályi csonkatorony és környezetének helyreállítása és hasznosítása lesz, ami régi adósságunk, önmagunkkal szemben is. Magyarország kormánya mind az európai uniós forrásokat, mind pedig a magyar gazdaság saját erejéből előállított bevételeket kellő mértékben biztosítja e célok eléréséhez. Építeni csak biztos alapokra lehet, éppen ezért is fontosak a nevesített Alapok: a Nemzeti Kulturális Alap egyre nagyobb összegeket fordít valamennyi kulturális műfajra. A Csoóri Sándor alap a néphagyományunkat, a Bethlen Gábor Alap a határon kívüli kulturális teljesítményeket, a Teleki László Alapítvány pedig az épített örökségünk megőrzését szolgálja, szerte a Kárpát-medencében. A Hauszmann Alajos programból nemzetünk történelmi székhelye, a budai vár, a nemzeti kastély- és várprogramból pedig a vidéki műemlékek sora születik újjá és nyer új, közösségi szerepet. A Magyar Falu Program egésze a helyi közösségek megerősödésének, a kistelepülések megtartóerejének a záloga. Mindezek mellett igyekszünk megbecsülni, és nem mellesleg minél megfelelőbb módon megfizetni a területen dolgozókat, elég, ha az idei 20 százalékos általános bérfejlesztésre gondolunk, ami a kulturális szféra egészét érinti.
Tudjuk, hogy mindez önmagában kevés. Hisz számos civil szervezet, kulturális és művészeti csoport nap mint nap, a szabadidejét nem kímélve tesz hozzá komoly erőt és energiát ahhoz, hogy kultúránk éljen és gyarapodjon. Ők azok, akik értik azt, és minket is folyamatosan szembesítenek azzal, amit Andrásfalvy Bertalan, a rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány kultuszminisztere úgy fogalmazott meg, hogy a hagyomány és a kultúra nem tart meg minket, ha elhagyjuk. Ezért kell nagy erőkkel azon dolgoznunk, hogy a kialakított keretek ne maradjanak üresen. Most, amikor már második, sőt lassan harmadik éve küzdünk a pandémia közösségromboló hatásával, még több erőt kell fektetnünk közösségeink megerősítésébe. Talán ez az időszak igazolja mindazt, amit a kultúra tágabb szerepéről és jelentőségéről mondtam. Az a lelki erő, amit a közösségi lét és a mindannyiunkat büszkévé tevő saját értékeink jelentenek, mindenképpen szükséges ahhoz, hogy minden tekintetben gyarapodó, gazdagodó, a polgárainak biztonságot adó állam és nemzet maradhassunk. Amint a Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc is mondotta:
„Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.”
Adja Isten, hogy legyen erőnk kiállni a próbát, és bevégezni az elrendelt dolgunkat!
És akkor „Árpád hős magzatjai felvirágozának!”
