Vasárnap késő délután hívtam fel. Azt mondta nem zavarom; bár épp a stúdióban szerkeszt, egy kicsit beteg, de ha az ember szereti, amit csinál, akkor nem számít sem a hétvége, sem a betegség. Így megy ez most is. Bár időközben nyugdíjassá vált, úgy tűnik, a munkától el lehet szakadni, de a hivatástól sohasem. Új életéről, további terveiről a város televíziósát, Kari Sándort kérdeztem.
Hogyan és miért került kezébe először videokamera?
Üdvözlök minden kedves olvasót, köszönöm a megkeresést, ami kicsit meglepett, mert úgy érzem, hogy városunkból tőlem sokkal érdekesebb emberek is megszólalhattak volna. Már általános iskolás koromban szívesen jártam moziba. Amikor nem volt előadás, vasárnap délelőttönként az egyik tanárom, Beregszászi István a moziteremben 50 fillérért tartott diavetítéseit is szívesen látogattam. Felső tagozatos koromban már a helyi fotószakkörben ismerkedhettem a fényképezés rejtelmeivel. Az általános iskola befejezésekor a keresztszüleimtől kapott CMENA fényképezőgép boldog tulajdonosa lettem. A középiskolai kirándulásaim ezzel örökítettem meg. A református gimnáziumba járó diákoknak – ahhoz, hogy moziba mehessenek hétvégén – engedélyt kellett kérni. Az osztályfőnökömnek feltűnt, hogy gyakran élek az engedélykéréssel. Középiskolás éveim alatt rendszeresen látogattam az Apolló és Víg mozi előadásait.
Később a tv-műszerész szakma elsajátítása után - mint javítóműszerész - a készülékek képernyőjén megjelenő filmek, műsorok keltették fel bennem a mozgóképi világ után az alkotói vágyat. A videotechnika rohamos fejlődésének köszönhetően egyre több gyártó dobta piacra kamkordereit. Mindig vágytam egy mozgóképet rögzítő szerkezetre. Ez az álom 1989-ben teljesült, amikor az USA-ban, a felhőkarcolók városában, New York-ban nagybátyám segítségével meg tudtam vásárolni egy akkoriban jónak mondható VHS kamerát. Hazatérve a tengerentúlról, a külföldi felvételek nézése után itthon Csaba fiam óvodai ballagójának rögzítése jelentette a család számára az örömöt.
Sanyi bácsi, talán nem haragszik, ha a fiatalabb olvasók kedvéért arra kérem, hogy nagyon röviden összesítse eddigi televíziós munkásságát.
Abban az időben megnőtt az igény a videofelvételek készítésére. Ahhoz, hogy vállalkozóként is eleget tegyek a felkéréseknek, beiratkoztam egy tanfolyamra. Debrecenben pár hónapos képzést követően, a vizsgák után kaptam meg a „videófelvétel-készítő” oklevelet. Ennek birtokában a városban, illetve a térségben élők felkéréseinek is eleget tudtam tenni. Városunkban ebben az időben a Debrecen televízió által készített adásokat nézhették az előfizetők. A 90-es években a Fix Videostúdió vállalkozásom kapott felkérést a város képviselőtestületétől műsorkészítésre. Havi 1-2 alkalommal, szerkesztett műsorral jelentkeztem a városban kiépített kábelhálózaton. Később ORTT engedéllyel FIX Televízió néven megbízási szerződéssel készítettem televízió műsorokat a város számára. 1993-tól a Brózik Dezső Szakközépiskola oktatójaként a műszaki tanári képzés helyett a felsőfokú videóműsor-gyártói képesítést adó iskolát végeztem el Budapesten 1995-ben. A bizonyítvány felsőfokú szakirányú képesítés, mely videóműsor-gyártói, videooperatőri, videó szerkesztői és videostúdió-vezetői munkakör betöltésére, tevékenység folytatására jogosít. Az iskola elvégzése után osztálytársaimhoz hasonlóan nekem is lehetőségem lett volna országos médiákban elhelyezkedni, de lokálpatrióta lévén nem hagytam el Berettyóújfalut.
Az volt a célom (és szerintem minden embernek az kellene legyen), hogy örömöt szerezek másoknak a munkámmal. Tanáraim hasznos tanácsai ma is bennem élnek, hogy pl. „a kamera nyelve az a nyelv, amit a rendező használ, de a filmoperatőr fogalmaz meg, hogy a jó kép a lényeg és ezért nem mindegy, hogy honnan rögzítjük az eseményeket.” „A felvétel szempontjából a kamera helye a legfontosabb, ezt találd meg, akkor te leszel a legjobb”- mondta ezt Vagyóczky Tibor operatőr tanárom, a Filmművészeti Egyetem Docense. 2003-tól 2012-ig voltam a Berettyó Televízió stúdióvezetője, és az útravalóként kapott hasznos tanácsokat megfogadtam és ezután is alkalmazni fogom.
Anélkül, hogy politizálnánk – hiszen a tévé ment, megy és menni fog – a fennmaradás szempontjából voltak könnyebb és nehezebb időszakok munkája során? Melyik időszakot szerette a legjobban?
Számomra nem voltak könnyebb vagy nehezebb időszakok a politikai változások miatt. Úgy gondolom, hogy minden ember – így a médiában dolgozó is – képvisel egy értékrendet, van véleménye az ország és a világ dolgairól. Nem szabad megengedni, hogy befolyással legyen a munkájára. A közszolgálatiságot szem előtt tartva kiemelten fontos feladatnak tekintettük, hogy korrekt, pontos tájékoztatást nyújtsunk a városban zajló és a várost érintő közéleti, kulturális és sporteseményekről, az önkormányzatban folyó munkáról.
Voltak kétséges pillanatok az életében, amikor ott akarta hagyni az egészet? Ha igen, akkor mi tartotta vissza?
2003 végén kezdtem el a TV-stúdió technikai kivitelezését, berendezésének elkészítését. Első alkalommal a Nadányi Zoltán Művelődési Központ földszintjén. A kivitelezési munkákhoz a saját szerszámaimat használtam. A dekorációs munkálatokban barátaim és a művelődési központ munkatársai segítettek. 2004. június 1-jén megtörtént az első vezetékes adás, amit még csak a Fibernet előfizetői nézhettek. Az épületrész több szempontból is alkalmatlan volt stúdiónak, de ekkor nem volt más helyszín. 2005 januárjában, a vakbélműtétem után egy jó héttel újra stúdiót kezdtem építeni a volt Megyeháza emeletén. Ebben a helyiségben végre adásbejátszáskor a kimenő jelet is figyelemmel tudtuk kísérni a monitorokon. A stúdió nagyjából csendes volt, és az akusztikai elvárásoknak is megfelelt. Ezen a helyszínen aránylag nyugalomban tölthettünk el közel 5 évet.
A fennmaradás szempontjából a városi televízió 2003-as megalakulását követően mindig nehéz időszakot élt meg. Ismerve a megyében működő jó néhány televízió költségvetési, dologi kiadásait, személyi feltételeit, hozzájuk képest a Berettyó Televízió siralmas helyzetben volt és van napjainkig. Hasonló műsoridőben sugárzó, közel azonos nagyságú településeken működő médiák létszámban kétszer annyi dolgozóval látták el és látják el a hasonló feladatokat. Városunkban évről évre egyre jobban nőtt az igény a televízió jelenlétére. Kollégáimmal mindig arra törekedtünk, hogy színvonalas műsorok kerüljenek képernyőre. Számunkra nem jöhetett számításba a „kis pénz-kis foci” szlogen. A Berettyó Televízió nehézségei elsősorban a költségvetés szigorú korlátjából és a személyi feltételek szűkösségéből adódtak. 2010 második felében az épület átépítése miatt a stúdiót teljes egészében le kellett költöztetni a földszintre. Mondanom sem kell, újabb fúrás-faragás következett. Szerencsénkre a berendezések kis átalakítással helyükre kerülhettek. Mindezekből az átépítésekből a nézők semmit sem vettek észre, mert a műsorkészítés nem szünetelt. Ekkor még a kedvezőtlen helyzet ellenére sem gondolkodtam azon, hogy befejezem. Rengeteg szabadidőt, túlórát fektettünk ezekbe az átépítésekbe és költözködésekbe.
Ennek a helyszínnek sem sokáig örülhettünk, mivel 2011-től a Nova Villa 2010 Nonprofit Kft. tevékenységi körébe került a közművelődés, és a médiák (újság, tv). A Kft. ügyvezető igazgatója a továbbiakban a kultúrház épületében tervezte a fenti feladatkörök folytatását. Technikailag ez azt jelentette számomra, hogy újra költözés és átalakítás következett. Egy körforgás után, mint a bumeráng, a televízió szerkesztősége visszakerült a kultúrházba. Sajnos az új helyszín már csak szerkesztői szobának használható, stúdióbeszélgetésekre az Erdélyi Gábor termet lehet átrendezni. Ez a pont volt az életemben, amikor azt mondtam, hogy netovább. Abban reménykedtem, hogy 1 év múlva elmehetek nyugdíjba, nagy örömömre ez sikerült is. A törvények adta lehetőségeket kihasználva közel 42 évi munkaviszony után kiléphettem az aktív dolgozók köréből. 2011. december 1-jétől hivatalosan befejeztem az általam oly annyira szeretett foglalkozást. Elgondolkoztam azon, hogy a megyében a 80-as évek végétől hellyel-közzel Berettyóújfaluban is működött városi televízió, de a mai napig sem emelték olyan rangra, (segítve működését személyi, tárgyi feltételeit) mint Hajdúszoboszlón, Hajdúböszörményben és Püspökladányban. Ennek ellenére nincsen szégyellnivalónk, műsoraink színvonalban bármikor megállják helyüket a fent említett médiákkal szemben is.
Jó pap is holtig tanul? Az utolsó aktív években is tudott Önnek újat mutatni a televíziózás?
A református gimnáziumba jártam, de nem lettem lelkész. Ettől függetlenül igaz a mondás, mindig tanulni kell. Amennyiben visszagondolok az első mobil rögzítési megoldásra, amikor még az operatőr, vagy a technikus cipelte a több tíz kilós szalagos magnót, amellyel a kamera jelét rögzítették, most ahhoz képest egy kis kézi digitális masina váltotta fel a behemót szerkezetet. A szalagos rögzítésnek mindig voltak előnyei és hátrányai is. A felvételkészítőnek hibátlanul kellett forgatni, mert az analóg technikában nem voltak mindenféle digitális trükkök, effektusok, mint manapság, hogy a gyenge operatőri munkát kijavítsák. Húsz évnél régebbiek a szalagos felvételeim és még élvezhetően nézhetőek. Azt viszont nem lehet tudni, hogy pl. a digitálisan (DVD-re) rögzített felvételek hány évig adják vissza a rájuk írt információt. Több mint tíz éve digitális technikával forgatok. A jelfeldolgozás, vágás, szerkesztés is számítógépes programokkal készül el a stúdiómban. Szeretem az új dolgokat, de ez a foglalkozás meg is követeli, hogy lépést tartsak a rohamos fejlődéssel.
Biztosan voltak emlékezetes sztorik, megosztana velünk párat?
Karácsonyi piaci körképet forgattunk, és egy idősebb néni gyerekkori karácsonyáról számolt be. Annyira izgult, hogy mikor a riport végén feltettük a kérdést: Hogy hívják a nénit? - a következőképpen reagált: „Na… Várjanak már… Hogy is?” Egy másik történet: kiállítás és vásár volt a sportcsarnokban. Fülöp Mihály, a biharkeresztesi gimnázium akkori igazgatója, mielőtt a díjat átvette volna, Szeifert Ferenc polgármester odasúgta neki, hogy két kézzel fogja meg a vázát, mert leválhat a füle. Az átvétel sikeres volt, de a gratulációnál az igazgató jobb kézzel elengedte a portékát, és hiába szorította bal kézzel a váza fülét, a test lezuhant a földre és ezer darabra tört.
Mit gondol a mai tévéműsorokról? Mit miért szeret, mit miért nem?
Azon tűnődöm, hogy milyen nagy változás következett be az 1970-es évek óta a televíziózás életében. Abban az időben, mint tévéműszerész jártam a vidéket, és javítottam a meghibásodott készülékeket. Szó szerint rohanni kellett egyik helyről a másikra, mert nem volt kellő adásidő. Délelőttönként legjobb esetben 10 óráig volt műsor, délután kb. 17 óráig az üres képernyőt lehetett bámulni. Számomra ez borzasztó volt, mert megnehezítette vidéken a javító szolgáltatást. Jelenünkben akár 100 csatornát is élvezhetnek az előfizetők, vége-hossza nincs a műsoroknak. Ezek miatt úgy érzem, sok minden fel is hígult. A televízióban eltöltött évek alatt napjaim csak munkával teltek, volt úgy, hogy akár éjfélekig tartott itthon is a szerkesztés, vágás, renderelés. Ezek miatt nemigen volt időm lazán a képernyő elé ülni és élvezni a más televíziók által készített anyagokat, filmeket. A hírműsorokat szeretem megnézni, azonban az nagyon zavar, hogy a szenzációt hajszolják a médiában, ezzel akarják megfogni a nézőt. Szeretem a természetfilmeket, egyik kedvencem most a Duna Televízió mindkét csatornáján jelentkező Hazajáró című műsor.
Mit gondol, kellően népszerű a hajdú-bihari televíziózás?
A hajdú-bihari televíziózás jónak mondható, egyre több helyen készülnek helyi műsorok. Örülök, hogy a Debrecen Televízió újra életre hívta a Megyei Tükör című műsorblokkot. Azt viszont nagyon hiányolom, hogy megszűnt a regionális híradó készítés, ami a királyi televízió híradóján kívül a megye eseményeinek összefoglalóját adta hírül.
Mi az, amire büszke a Berettyó tv-vel kapcsolatban? Biztos van több dolog, amit saját babérjának érez.
Büszke vagyok arra, hogy a mindenkori munkatársakkal arra törekedtünk, hogy a tudásunk legjavát adva készüljenek el az adások. Miután adásaink az internetre is felkerültek, a műsorainkról nemcsak a helyi nézőinktől, de még a város határain túlról is dicsérő szavakat kaptunk. Többen voltak, akik 2004-től 2012-ig megfordultak a Berettyó Televízióban, külső munkatársként, gyakorlósként, interjúalanyként. Mindenkinek önzetlenül segítettem. Operatőr kollégáimnak is olyan ismereteket adtam át, melyeket szakkönyvekből nem lehet elsajátítani, hiszen nincsenek leírva. Hosszú tapasztalat kell ahhoz, hogy bizonyos dolgoknak birtokába jusson az ember. Boldog ember vagyok, mert nem fárasztott a munka, amit csináltam, az egyben a hobbim is volt.
A városban lévő civil szervezetek 2009-ben kitüntetésre javasoltak. Berettyóújfalu Város Önkormányzatának képviselőtestülete támogatta a javaslatot, és a 135/2009. számú határozata alapján Báthory Gábor-díj kitüntetést vehettem át május 23-án, a város napján. A méltatásból idéznék néhány sort: „Ebben az évben 20 éve annak, hogy bekapcsolódott a helyi televízió műsorának készítésébe. Többedmagával azon munkálkodott, hogy városunkban is folyamatossá váljon a televíziós műsorszolgáltatás… A televízió stúdió technikai kivitelezése is a nevéhez fűződik. Hitelesen tájékoztatja a város lakosságát, Berettyóújfalu és a régió eseményeiről. Munkáját magas színvonalon, művészi igényességgel végzi. Fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a látszólag legegyszerűbbnek tűnő riportot is aprólékos műgonddal dolgozza ki. Felvételein a vizuális technikai ismeretek állandó megújulásának, fejlődésének fokozatait láthatjuk. Ezáltal a nézőket maradandó élményben részesíti.” A díj átvétele közben azokra a munkatársakra gondoltam, akik segítsége nélkül nem érhettem volna el ezt az elismertséget. 2012-ben a Magyar Operatőrök Társasága (H.S.C.) vezetősége, Tagfelvételi bizottságának alapos vizsgálata szerint az általam készített és beküldött anyagok alapján kameramani tagságot ajánlott fel. A kameramani tagságot boldogan elfogadtam, hisz számomra ez pályám csúcsát jelenti, hogy tőlem magasabb végzettségű szakemberek is elismerték eddigi munkásságomat és soraikba emeltek.
Mik a tervei? Van nagyobb falat, vagy inkább apró munkákra koncentrál? Van esetleg olyan álom, amire most érkezett el az idő?
Terveim vannak bőven. Feleségemmel és barátaimmal szívesen kirándulunk Erdélybe. 2011-ben a Gyimesekben készült „Reggel korántól este setétig” című filmem a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók XII. szemléjén Lakitelken különdíjat kapott. A Gyimesekben, ahol a nyertes film készült, 2012-ben újabb témát dolgoztam fel. Pünkösdkor, Kalotaszentkirályon forgattam egy újabb anyagot, mely alkalommal a népviselet csodás öltözékeit örökítettem meg. Már alig várom, hogy ebben az évben ismét visszatérjünk Székelyföldre, és újabb alkotásokkal térjünk haza. Tavaly sajnos pályázatot nem írtak ki, gyűjtöm a filmeket, készülök 2013-ra. Nagyobb falatnak ígérkezik a szülőfalumról, Hencidáról készülő film, amit tavaly már elkezdtem forgatni, ebben az évben szeretném befejezni. Egyébként minden téma érdekel, legyen az apróbb munka, vagy nagyobb falat, mindkettőt igényesen kell elkészíteni.
Kíván valamit üzenni a feltörekvőknek, az ifjú filmeseknek, fotósoknak, riportereknek és a Berettyóhír olvasóinak?
Kinek adjuk át a stafétát?
Szívesen olvasnék egy interjút Domján Jánossal, aki amellett, hogy egy intézmény vezetője, akárcsak én, ő is a természet szerelmese. Remélem, néhány hobbijáról is beszámol az olvasóknak.
