Az Arany János Gimnázium egészségügyi tagozatán ápolónak tanultam, utána egy évig voltam ápoló a belgyógyászati osztályon, aztán adódott egy álláslehetőség a patológián, akkor kerültem oda. Mindig is egészségügyi területen képzeltem el magam, más szakma igazán soha nem is érdekelt, soha nem akartam például autószerelő lenni.

 

 

Ők igazából semmit, holott rengetegen vannak olyanok, akik ettől a szakmától viszolyognak; egyébként szűk családi körben ebből soha nem volt probléma, mindenki elfogadta – sokakat meglepetésként ért, de olyan nem volt, aki konkrétan azt mondta volna, hogy ne menjek.

 

 

Van nálunk egy főorvos, a patológus, aki az osztályt irányítja, s mi segítjük a munkáját. Mi boncoljuk, mi öltöztetjük az elhunytakat, mi tartjuk a kapcsolatot a hozzátartozókkal. Mi fogadjuk őket, mi beszélünk velük az első perctől kezdve.

 

 

Minden ember más, van olyan, akit nagyon megvisel, van olyan, akit kevésbé. Nagyon változó, teljesen egyénfüggő; olykor minden jó, néha semmi sem. Emberek vagyunk, mindenki másképpen reagál egy ilyen eseményre, és mindenki másképp áll hozzá a dolgokhoz. Olyan is előfordul, hogy a hozzátartozó visszajön, s megköszöni a munkámat, mert például a halott szépen fel volt öltöztetve – nem olyan gyakori ez, de előfordult már; fontosak az ilyen visszajelzések.

 

 

Talán durván hangzik, de igazából semmivel. Az elhunyt az elhunyt, nekem pedig ez a munkám. Más lenne, ha közeli hozzátartozóról lenne szó, de egyrészt szerencsére ilyen még nem volt, másrészt akkor át is adnám a kollégámnak. A legrosszabb talán az, amikor egy gyerek hal meg – ritkán fordult elő szerencsére, de az ilyen azért nyomot hagy, megvisel.

 

 

Amikor ’97-ben a patológiára kerültem, akkor újították fel az épületet; nálunk nagyon jók a körülmények, a feltételek adottak, nagyon jó a felszereltség, a boncasztaltól kezdve mindenféle eszközünk megvan. A patológiának van egy labor része is, ahol viszont már vannak elavult felszerelések – folyamatban van most egy kórházi beruházás, a patológia is kap majd új gépeket.

 

 

A mai világban egyszerű boncmesternek lenni: alapvetően nem kell hozzá más, „csak” gyomor. Egyébként egy OKJ-s tanfolyamot kell elvégezni; én először boncsegéd voltam, egy évig dolgoztam az osztályon, utána elmentem egy tanfolyamra, amelynek az egyik része Budapesten, a másik része Kecskeméten volt: Pesten az írásbeli és a szóbeli rész, Kecskeméten pedig a gyakorlati része. Volt egy anyag, azt meg kellett tanulni. Végzettség? Legyen meg a nyolc osztály, bár most van egy olyan elképzelés, hogy érettségihez akarják kötni – ezzel egyet is értek, hiszen régebben ehhez abszolút nem kellett iskola, az lett boncmester, aki bírta, ezért ezt a szakmát nagyon sokan a mai napig lenézik.

 

 

Igen. A boncteremben vannak szagok, először azt kell megszokni. Mi járunk ki vidékre is boncolni, ott azért vannak olyanok, akiket csak később, akár néhány nap után találnak meg – azt nehezebb elviselni, de nekem soha nem volt vele problémám. Ez nem egy rossz szakma, sok ember nem csinálná, de ettől még nem rossz. Újfaluban ketten vagyunk jelenleg boncmesterek.

 

 

Pontosan nem tudom az arányokat, de tényleg kevesen vannak, én 3-4 női boncmesterről tudok az egész országban. Berettyóújfalu ad otthont immár 12. alkalommal az Országos Boncmesteri Konferenciának, szóval kis túlzással mondhatom, hogy személyesen ismerek minden szakmabelit nemcsak az országban, hanem a határon túl is, mert onnan is érkeznek kollégák.

 

 

Igen, mi boncmesterek vagyunk, a patológus meg orvos. Mi felboncoljuk az elhunytat, kivesszük a szerveit, aztán a halottat összevarrjuk, de a szervboncolás és a halál okának megállapítása az orvos feladata, azt nem mi végezzük. Hozzáteszem, a szerveket nekünk is fel kell tudnunk boncolni, ugyanúgy elmegyünk vizsgázni, mint az orvosok; sőt nekünk is tudnunk kell valamilyen szinten, hogy mi volt a halál oka.

 

 

Azért ezt nem mondanám. Ahhoz képest, amit az emberek általában gondolnak rólunk, ahhoz képest tényleg több tudásunk van. Nekünk is meg kell tanulni sok mindent, itt is van vizsga, nekünk is van felelősségünk, de leszögezném, mi nem vagyunk orvosok – a miénk egy boncmesteri vizsga, az orvos pedig elvégzett egy egyetemet. A kettő azért nem ugyanaz.

 

 

Két részre bontanám a kérdést. Közalkalmazottként van egy fizetésünk, egy bérünk, ami nem sok, nettó 80 ezer forint. Viszont a törvény lehetővé teszi, hogy másodállasban, vállalkozóként is csinálhatjuk a halotti öltöztetést (ami nem szerepel a munkaköri leírásunkban) és a hűtést – a kórház vezetősége is partnerünk volt ebben, így a kettő együtt már kitesz egy elfogadható jövedelmet. 

 

 

Megmondom őszintén, én még ennek a lehetőségnek nem jártam utána. Ha megnézném, akkor lehet, hogy elgondolkoznék rajta, de ahhoz kell egy nyelvtudás, ami nekem sajnos nincs, így ez egyáltalán nem foglalkoztat.

 

 

Van feleségem, tehát én hölgyekkel nem szoktam ismerkedni „úgy”. Amikor Mónit megismertem, akkor sem volt ezzel probléma; egy kicsit meglepődött, de nem volt belőle gond. Meglepő, furcsa, de semmi több. 5 éve vagyunk házasok, de a munkámról otthon soha nem beszélünk, ez köztünk nem, a baráti társaságban már inkább téma.

 

 

Ha tehetem, szívesen eljárok az edzőterembe. Szellemileg eléggé megterhelő munka a miénk, jólesik utána kikapcsolni kicsit. Látom a kollégáimon is, mindenkinek van valami hobbija, ami segít regenerálódni munka után. Nekem a testépítés jelenti a szellemi felfrissülést, illetve van egy westie kutyám, aki olyan szintű gondoskodást és odafigyelést igényel, mint egy kisgyerek. Jövőbeni tervek? Nem vagyok egy előre tervezős típus, inkább a mának élek, de a családalapítás a rövid távú terveim között szerepel.