1988-ban végeztem Szegeden az Egészségügyi Főiskola védőnőképző szakán. Azóta Berettyóújfaluban dolgozom, több száz családdal volt és van kapcsolatom a munkám, a hivatásom révén. A feladatom eléggé szerteágazó: nővédelem, terhesgondozás, gondozom a csecsemőket és a kisgyermekeket is – a gondozás a helyes életmódra neveléstől a fejlődés figyelésén, az optimális fejlődés körülményeinek megteremtésére való törekvésen keresztül a védőoltási kötelezettség teljesítéséig, a szociális és pszichés segítségen át az ismeretátadás minden formáját magába foglalja.  Az utóbbi években - mióta fejkvóta szerinti finanszírozásban részesülünk – iskolai védőnői feladatot is el kell látnunk a körzeti munka mellett, mert magasan húzták meg a létszámhatárt.

 

Pályaválasztásomban a fő momentum a gyermekek szeretete volt. Egy kicsit más irányt vett ez, hisz védőnőként sokkal több kapcsolatom van az anyákkal vagy leendő anyákkal, mint a csecsemőkkel. Nehéz emberekkel bánni, dolgozni, sok stresszel, sok lelkiismereti megterheléssel jár. Ma már talán nem mernék újra belevágni.

 

 

Sem anyagi, sem szakmai téren nem igazán beszélnék megbecsülésről, pedig nagyon kevés ember van, aki válogatás nélkül mindenkinek a saját otthonában próbál segíteni, tanácsot adni; kevés olyan ember van, akit ilyen közel engednek az emberek családi életük legörömtelibb, legproblémásabb időszakában. A magyar egészségügy állapota szerintem egyenesen arányos a dolgozói megbecsülésével.

 

A védőnői hálózat sehol a világon nem működik ilyen kiterjedt formában és ilyen speciális feladatokkal, mint itthon, s ide köt a múltam, a jelenem, a családom és a nyelvem.

 

  

Szakmai fejlődésre önképzéssel, továbbképzésekkel van lehetőség, előrelépésre nem látok igazán esélyt. A tanácsadó a kötelező alapfelszereltséggel rendelkezik, de maga az épület állaga, állapota méltatlan az egészségügyi intézményhez.

 

Az emberek bizalmatlanabbá válása érzékelhető a mindennapokban. A szülő-védőnő kapcsolat szerintem személyiségfüggő mindkét irányban. Éppen ezért ez nagyon változó lehet. Évek alatt - főleg az internetes fórumok megjelenése óta - romlott a szakmai elfogadottságunk, mert sokan azt hiszik, hogy az ott olvasott szubjektív hozzászólások pótolhatják a szakmai ismereteket, a 20 éves gyakorlati tapasztalatokkal alátámasztott tanácsokat.

 

  

 A hálapénz kérdése szerencsére vagy sajnos nem igazán érint személyesen. Véleményem szerint az egészségügyi dolgozók bérébe belekalkulálják, belekényszerítve sokakat - de nem mindenkit - ebbe a kényes, megalázó helyzetbe. Szerintem az elhivatottság, az empátia és a kötelességtudás tartja életben az egészségügyet, tartja pályán a dolgozókat - s ezzel a vezetők vissza is élnek.

 

Elsősorban a dolgozók megbecsülésén kellene javítani. A túlterheltség csökkentése is fontos lenne, hiszen az évek óta tartó leépítések következtében már 2-3 ember munkáját próbálja egy ember ellátni, vagy mellékállás betöltésére kényszerül a pihenőidejében.

  

 

Nehéz lenne egy konkrét esetet kiemeljek, a napi munkám során sok apró siker ér, de ezek jelentéktelennek tűnnek kívülálló számára. Például: egy általam korán felismert kancsalság kisgyereknél, mely után a szemészeti kezelés hamar javulást hoz; vagy egy koraszüléssel fenyegető problémás terhesség végigkísérése után egészséges csecsemő jön a világra a tervezett időben; esetleg csak egy hasfájós csecsemő számára megtalálni a gyógyírt; s újabban előfordul, hogy a pályám kezdetén "nekem" született gyermekből nálam jelentkező kismama lesz.